Az elmúlt hetekben a Labrisz Egyesület által kiadott „Meseország mindenkié” kötet olyan erővel uralta a közéleti kommunikáció és vele a közbeszéd egy jelentős szegmensét, hogy az indulathullámok kiindulópontját jelentő mesekönyvet feltehetően nem kell már részletesen bemutatni. Talán elég annyi, hogy benne generációk egész sora által hallgatott, majd szülőként, később pedig nagyszülőként továbbmesélt történetek olyan átiratait olvashatjuk, amelyek korunk kisebbségi társadalmi karaktereit szerepeltetik mesehősökként. A meseolvasás közben gyakran érzett felnőtt nosztalgiáról azonban ezúttal szó sem lehet, mert a gyerekek számára azonosulási mintának felkínált királyfiak és királylányok nem a megszokott archetipikus szereplők, hanem kivétel nélkül marginalizált helyzetű csoportok tagjai. Például romák, félárvák, csonka családban felnövők, valamint – a kiadó szándékai szerint – a kötet egynegyedében, a 17-ből 4 mesében) LMBTQ karakterek. Deklaráltan azért, hogy az olyan témák, mint az aszexualitás, vagy transzneműség és homoszexualitás is bekerüljenek a köztudatba.[1] A mesekönyv művészi értékét nem tisztem megítélni, megtették ezt nálam illetékesebbek. A borítóra ajánlót író Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő szerint ennek a „mesekönyvnek minden gyerekszobában ott van a helye”, míg Lovászi Andrea az Élet és Irodalom hasábjain megjelent kritikájában az irodalmi színvonal szempontjából mindössze „kínos kompendiumnak” tekintette a könyvet.[2]
A közbeszéd tematizálása vs. társadalmi felelősség
A jó hír az, ami egyben a rossz hír is. Mindig jó hír, ha a kisebbségek ügye, az irántuk való szolidaritás kontextusában nyilvánosságot kap. Rossz hír viszont, hogy a számos, mesekönyvben szereplő kisebbség közül csak egy, a szexuális orientáció szerint más úton járó csoportok szerepeltetése érte el a közéleti ingerküszöböt. A megjelenést követő vitában eltérő értékrendek, társadalomképek és a politikai stratégiák csaptak össze, de senki sem beszélt a mesekönyv kapcsán arról, milyen nagyszerű, hogy egy roma kisfiú azonosulni tud a főhőssel, vagy éppen arról, hogy miért ne lehetne egy olyan mese is, amelyiktől egy erdélyi isten háta mögötti faluban mélyszegénységben élő magyar kislány királynőnek tudná képzelni magát.
Ha jól belegondolunk ez a vita tulajdonképpen egy marginális társadalmi jelenséget a valós méreteihez képest jócskán felülreprezentált. Pedig abból az alapállásból kiindulva, hogy minden ember eredendően értékes, legalább annyira indokolt, ha nem fontosabb lenne azoknak a számbelileg döntő többségben lévő gyermekeknek az ügyét, az emberi méltósághoz és a biztonságos felnövekedéshez való jogát felvállalni, akik rossz helyre születtek, akiknek a puszta életét sokkal elementárisabb veszélyek és sérelmek veszélyeztetik, mint az LMBTQ kisebbségét.
De hogyan is jutottunk idáig, hogy a csizma egyáltalán az asztalra került? Nemrég még a hétköznapi életvilágot, az ember magánszféráját bástyáztuk körül, gondosan óvva ezt a terrénumot a külső hatalmak, pláne az állam illetéktelen beavatkozásától. Erről is szólnak az emberi jogok, a hatalmat meggyengítő megosztás alkotmányjogi konstrukciója, és – amiről sokan hajlamosak megfeledkezni – egy sor pápa szociális enciklikája is. Most meg ott tartunk, hogy az egyén lehető legintimebb magánügye, a szexuális identitás kérdésköre kerül ki a közügyek utcájára, és válik a politika árúvá, mindannyiunk kárára. Mert korántsem vagyok biztos abban, hogy az identitáspolitikai küzdelmek szemünk előtt zajló eszkalációja az érintett LMBTQ kisebbség ügyét valóban előre vinné.
Érdemi vita kontra identitásháború
A heteroszexuális többség és a homoszexuális kisebbség jelenleg kölcsönösen megtámadva érzi magát, mindkét oldal rossz szándékot feltételez a másikról. Repkednek az „LMBTQ lobbi”, versus érzékenyítésre megérett „homofób társaság” stigmák. Az egyik oldal „anti PC hazugság gyárnak” minősíti a másik érveit, míg a másik „homoszexuális propagandának” az előző oldal álláspontját. Címkézni és karaktergyilkolni persze mindig könnyebb, mint konstruktív módon a másik felé fordulni és vitázni.
Mi tagadás, hajlamosak vagyunk hinni akkor, ha a médiából származó információk a saját világnézetünket legitimálják, illetve fake news-nak tekinteni, ha az ennek ellentmondó tényeket hallunk. Utóbbiak jelentőségét igyekszünk bagatellizálni, vagy az egészet hamar elfelejteni. Hozzászoktunk, mert hozzászoktattunk (a XXI. századi kultúra hozzászokatott minket), hogy bipoláris, árnyalatok nélküli világokban, kizárólagos dichotómiákban gondolkodjunk. Ráadásul a saját csoportunkat hajlamosak vagyunk az igazságért küzdőknek, míg az ellentábort a legyőzendő rossz képviselőinek látni. Így aztán az eltérő előfeltevésekből, a hiteink szerint egyedül legitim alapokon nyugvó nézetrendszerek különbségeiből pillanatok alatt eszkalálódó hadiállapot keletkezett. A háborús viszonyok között elfelejtjük, hogy nemcsak a szürkének, hanem az igazságnak is számtalan árnyalata van, ehelyett úgy véljük, csak a „vagy-vagy” létezik. A másik fél képviselőjében nem az embert látjuk, hanem a legyőzendő rosszat.
A tudományos gyermekpszichológiai és neveléselméletek is politikai harci fegyverré váltak, tovább erodálva a tudományba vetett korábbi hitet. Bagdy Emőke pszichológus szerint a mesei mintakínálatnak azért van jelentősége, mert a 3-6 éves kor a saját nemmel való azonosulás szenzitív időszaka, amikor a gyermek még nem rendelkezik kritikai érzékkel. Kritika nélkül azonosulnak a mesehősökkel, s ez megzavarhatja az identitásfolyamat természetes lezajlását.[3] Pécsi Rita neveléskutató azzal érvel, hogy óvodás korban az élet alaptrendjeinek és nem a kivételeknek a megismertetése folyik. Ezért fontos, hogy a jó jó legyen, a rossz pedig ellentétpárként jelenjen meg.[4] A másik oldal szerint viszont nem létezik olyan, hogy túl korai érzékenyítés. A Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekció, 2019-es álláspontja szerint „nincsenek olyan hiteles, módszertanilag megalapozott tudományos eredmények, amelyek azt támasztanák alá, hogy gyerekek LMBTQI+ emberekké válnak annak hatására, hogy találkoznak ebbe a csoportba tartozó emberekkel, akár személyesen, akár fikción keresztül.”[5] Most aztán a szakmai ismeretekkel nem rendelkező, eddigre már jócskán dezorientált szülő jobb híján azt méricskéli, hogy a konzervatív oldalt képviselő, Bagdy Emőkét támogató petíciós tábornak, vagy az őt elítélő pszichológusoknak van-e több aláírása. Pedig egy ilyen számháború – valljuk be – nem feltétlenül a legbiztosabb útja „az igazság” kiderítésének.
A jelen helyzetben elveszni látszik az a közös tudásunk, hogy az emberi természetből eredően mindannyian érzékenyen reagálunk arra, ha az identitásuk alapjait jelentő értékeink veszélyben forognak. Elfelejtjük, hogy értékeink éppúgylévősége mögött, családi és más szocializációs hatások, életek és életutak állnak, amiből bizony mindenkinek csak egy van. Ideje lenne egymást „érzékenyítenünk” a másik álláspontja iránt. Nem egymás meggyőzésére gondolok, hanem belátásra, a megértésre, a másik értékeinek tiszteletben tartására. De ezen az úton talán megtalálható lenne az a közös minimum is, ami nyilvánvalóvá teszi: „több köt össze minket, mint ami elválaszt”.
Mégis kinek a gyereke, avagy hová tűnt a harmadik oldal?
A politika részéről persze az értékkonfliktusok generálása és eszkalálása megszokott. Konfliktusorientált természetét volt bőven időnk megismerni az elmúlt harminc évben. A láthatóság privilegizáltjai, a médiamunkások, youtuberek, influenszerek és egyéb véleményvezérek pedig beszálltak a politika által kialakított ringbe, hogy ott kézen fogva vezessenek (=manipulare) minket valamelyik sarok felé. De mi van azoknak a véleményével, értékeivel, életérzéseivel, akik nem tartoznak a láthatóság kasztjába? Őket ki képviseli? Mi van azoknak a szülőknek a százezreivel, akiknek a gyermekei neveléséről, akiknek a gyermekei feje felett most ez az ádáz vita folyik?
A Bagdy Emőkét elítélő pszichológusok nyilatkozatában a következőket olvashatjuk: „Fontos megjegyezni, hogy a könyv nem kötelező olvasmányként jelent meg, annak megvételéről és olvasásáról mindenki szabadon dönt, és ezt a szabadságot tiszteletben tartjuk.” A mesekönyv szerzője is úgy nyilatkozott a könyvbemutatón[6], hogy a meséket nem a többségi társadalom érzékenyítésére, hanem a kisebbségi léthelyzetben lévő marginalizált gyermekeknek szánta, mindenekelőtt azért hogy támogassa őket az identitáskeresésükben.[7] Csakhogy ez nem teljesen van így. A mesekönyvhöz a Labrisz Egyesülettel való együttműködésben az EJHA (Emberi Jogi Nevelők Hálózata) munkafüzetet készített és mint azt az EJHA képviselője szintén a könyvbemutatón elmondta[8], szándékában áll támogatni, hogy a vele kapcsolatban álló pedagógusok hálózatán keresztül a mesekönyvet eljutassa az iskolákba.
Bár a történelmi analógiák kicsit mindig sántítanak, óhatatlanul is Barankovics Istvánnak az 1948 júniusában, az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényjavaslat vitájában elmondott beszédét érdemes ide idézni. A törvényjavaslat az egyházak háttérbe szorítását célzó kommunista stratégia része volt egy vegyes világnézetű, de többségében keresztény és vallásos országban, ahol többek között az iskolák államosítása révén „egy világnézetileg kisebbségi csoport” akarta saját ideológiáját rákényszeríteni az országra. Velük szemben Barankovics a kereszténydemokrata világnézet talajáról védte az egyházi iskolákat és a vallásos szülők nevelési jogait. Érvelése természetjogi alapokon nyugodott, ami szerint a családnak, mint a társadalom alapintézményének a kötelessége az utódok felnevelése. Azonban ez egyben olyan jog is, amit más hatalom nem sajátíthat ki. „A családnak természeti és ebből következőleg jogi elsőbbsége van a társadalommal szemben a nevelés terén.(…) A szülők nevelőjogát és kötelességét azonban a társadalom vagy az állam nem semmisítheti meg. Az állam a szülőktől e természetjoguk gyakorlásának hatalmát elveheti ugyan, de erre csupán ereje lehet, a józan ésszel igazolható jogcíme nincsen. (…)”[9] – mondta akkor a vitában. A kereszténydemokrata gondolkodás ma is a természetjog talaján áll. Eszerint amíg a gyermek el nem éri a felnőttkort elsődlegesen a családnak van joga arról dönteni, hogy milyen értékeket ad át utódainak, s ezt a jogát sem az állam, sem más politikai csoport nem csorbíthatja.
A gendervitában a felnőtt társadalom láthatóan erősen megosztott. A mesekönyv ellen a szülői jogok érvényesítéséért petíciós mozgalmat indító CitizenGO azzal érvel, nem szerencsés kötelezően a gyermekek asztalára tenni egy olyan témát, ami még a felnőttek világában sem jutott nyugvópontra.[10] A Századvég októberi kutatásai szerint a magyarok 82%-a utasítja el, hogy hogy az óvodások és kisiskolások az LMBTQ, vagy transznemű életformát követő főszereplőket felvonultató mesékkel ismerkedjenek meg, s csak 17% vélekedik úgy, hogy az érzékenyítést minél korábbi életszakaszban meg kell kezdeni.[11] Okkal tehetjük fel tehát a kérdést, hogy a gendertémák iskolai oktatásával egyébként magánemberként egyetértő pedagógusnak van-e joga szembemenni bármely szülő/család nevelési értékeivel. Ne hagyjuk-e inkább a szülőre, hogy saját értékrendje szerint beszéljen a gyermekével erről a kérdésről, ne maradjon-e nála annak a döntésnek a joga, hogy leveszi-e a könyvesboltban a polcról a „Meseország mindenkié” című mesekönyvet, vagy netán olyan magániskolába íratja-e be a gyermekét, ahol a pedagógiai program deklarált eleme az LMBTQ csoportokkal való megismertetés?
Fura meseország ez, ahol a jó, nemcsak hogy nem nyeri el méltó jutalmát, de lakói még abban sem képesek dűlőre jutni, hogy a közös jónak mi az a konszenzuális minimuma, ami a közösség együttélésének alapjául, adott esetben a gyermekeink felnevelésének mércéjéül szolgálhat. Enélkül pedig, az oly gyakran emlegetett elfogadás, vagy szolidaritás szavak sem hangozhatnak hitelesen a vitázó felek szájából. Pedig a boldog befejezés mindenkinek jár.
KMR
[1] A sok-sok mesekönyv között egy ilyen is kapjon helyet”
[2]„Szólnak, szépen, sorban, nemet váltó, a társadalmi nemi szerepekre fittyet hányó, fejlődésben megrekedt, örökbe fogadott, transzszexuális, aszexuális, félárva, bántalmazott, elhanyagolt, testi deformitással született, roma származású, homoszexuális mesehősökről. De bármennyire is agresszív a marginalizált helyzetben levők felmutatásának témája, mégiscsak akkor működhet üzenetként (a gyerekeknél is), ha a szövegek irodalmi értelemben vannak annyira jók, hogy meséknek lehessen nevezni azokat. Enélkül ugyanis csupán kínos kompendium marad az egész. Ahogy maradt is ez a kötet.” Lovász Andrea „Egész világ ellenségünk…” ÉLET és Irodalom KÖNYVKRITIKA – LXIV. évfolyam, 42. szám, 2020. október 16. Megtekintés: 2020. 10.26.
[3] Veszélyt jelentenek a gyermekekre a gendermesék. Bagdy Emőke: A biológiai és társadalmi nem összhangját kell megteremteni. Magyar Nemzet 2020. október 8.
[4] Ez itt a kérdés M5 2020. 09. 28
[5] Pszichológusok állásfoglalása a Meseország mindenkié c. mesekönyv kapcsán
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] A teljes vitához lásd: Az országgyűlés 73. ülése 1948. évi június hó 16-án, szerdán Országgyűlési Napló – 1947-1951 IV. kötet 448-480.
[10] Érzékenyítés, vagy agymosás? Mandiner PODCAST. 2020. október 16.
[11] A magyarok többsége szerint nem való az óvodáskba és az általános iskolákba az LMBTQ mesekönyv
