Jól emlékszem gimnazista korom világmegváltó vitáira, és azokra a hittanórákra is, amelyeken komoly szellemi csörtéket vívtunk kamaszként. A jó ferencesek bölcsen tették, hogy teret adtak ezeknek a disputáknak, hiszen nemcsak azt tanították meg, hogy csínján bánjunk a szavakkal, hanem azt is, hogy soha ne vágjuk rá zsigerből a másik véleményét hallva, hogy „ez hülyeség”. Hasznos tanítás volt, hogy vitakultúrára neveltek, valamint arra, hogy ha meg is vagyok győződve az álláspontomról, próbáljam megérteni, miért mondja a magáét a másik. Amikor napjaink közéleti acsarkodásait hallgatom, arra gondolok: a „szabadelvűség” jegyében rommá gyalázott konzervatív klérus mennyivel liberálisabb és empatikusabb elveket vallott már akkoriban is, mint amilyen a kommenthuszárok és véleményvezérek narratívája.
A hajdani hittanórák szellemi párbajai végül az egyház hivatalos álláspontjának átbeszélésével zárultak, de soha, egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy bárki bármire kényszerített volna. Kárhozattal meg pláne nem ijesztgettek. Persze minden bizonnyal akadnak, akik vonalasabb módszerekkel találkoztak a hitéletük során, sőt, szomorú, de vannak olyanok is, akik traumatikus emlékeket hordoznak. Így van ez mindenhol, ahol az emberi tényezők is szerepet játszanak. Nem jó, dehogy jó! Az én emlékeimben viszont csupa szép dolog maradt meg. Talán ezért is vonom fel a szemöldökömet, amikor olyan hangokat hallok, hogy a patriarchális egyházias gondolkodás gyalázatosan szembe megy a női egyenjogúsággal.
A téma már ifjúságom hajnalán felmerült. A ferences atya Avilai Szent Terézről mesélt, máig is emlékszem a szavaira: „belevaló, okos nő volt, aki ki merte nyitni a száját a jó ügy mellett: lányok, lehet követni a példáját”. Aztán felmerült, hogy tényleg, milyen is az ideális nő a Biblia szerint. Voltak lányok, akik az ószövetségi Sirák fiával példálóztak, aki a könyvében úgy fogalmaz: a hallgatag asszony Isten ajándéka, a jól nevelt asszonyt nem lehet megfizetni. Akkor most mi a helyzet Avilai Szent Terézzel? Vagy velünk? Természetesen az emancipáltabbak azonnal ellentámadásba lendültek, mondván, hogy napjaink világára nem lehet rávetíteni az ókori patriarchális világ elvárásait. Aztán jött a nagyágyú, Szent Pál Efezusi leveléből: Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak.
Na, ezzel mihez kezdjünk? Ezt a mondatot évszázadokon keresztül mint társadalmi normatívát hivatkozták, sőt, akadnak közösségek, ahol még mindig úgy értelmezik a páli idézetet, mint felhívást arra, hogy a nőknek azt kell tenniük, amit a férjük mond, és pont. Persze könnyű kiemelni egyetlen részletet a nagy egészből, ám ha figyelmesen végigolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, és hozzá a kommentárokat, kiderül, hogy itt éppen az ellenkezőjéről volt szó, mint azt a mindennapos szóhasználatunk alapján gondolnánk. Szent Pál újraértelmezi az engedelmesség fogalmát, és különválasztja azt az egyoldalú alárendelődéstől. Akit a téma mélyebben érdekel, az elolvashatja Szent II. János Pál pápa férfi-nő kapcsolatra vonatkozó munkáját, A test teológiáját.
A másik dolog, amit megtanultam anno, a szavak kontextuális jelentésére vonatkozott. Mert bizony már a teológiai és más a vulgárszemantika, még ha a szavak ugyanazok is. Más laikusként és más beavatottként értelmezni egy adott problémakört. És igen, azért van rossz szájízem az egyházi vonatkozású adok-kapok olvastán, mert nem européer dolog nekimenni mások vallásos felfogásának, életvitelének, családról, női-férfi szerepekről történő gondolkodásmódjának. Elég lenne az Auschwitzban szörnyethalt, zsidó származású Edith Stein német filozófusra gondolni, aki kármelita apácaként Európa társvédőszentje lett. Egyetemi doktorátust szerzett, Husserl asszisztenseként értekezett a fenomenológiáról, az egyén és közösség viszonyáról és nem utolsósorban a női mivoltról. Ebben a zseniális nőben olyan sok ellentétesnek tűnő pólus kibékült. Mert a világnézet – kevés. A világot nem elég nézni: a világot látni kell. Számomra kereszténynek lenni – világlátás. És ebben a látásmódban sok minden kibékülhet egymással.
Sajnos békétlenségből épp elég akad manapság, kicsiben és nagyban is. Vannak örökzöld vitatémák, mint például a „női szerep” meg a „keresztény család” hívószó. Van-e egyáltalán női szerep? Vagy ez ismét egy újabb szemantikai félreértés? Talán a „szerep” szó eleve szerencsétlen. Feltételez egyrészt bizonyos leosztott rendezői elképzeléseket, valamint utal a valóságot elmaszkoló felszínre. Okosabb lenne feladatokról beszélni. Annak idején, gyerekkoromban a nagypapám otthon főzött, a nagymamám külföldre utazott idegenvezetőként. Teljesen természetes volt a feladatok ilyetén megosztása, miközben a szüleim klasszikus családmodellben éltek: édesapám dolgozott, édesanyám otthon volt a gyerekekkel. És ez is teljesen rendben volt. Mert mindenki azt a feladatot végezte a többiek érdekében, amiben jó volt. És amiben jók vagyunk és kiteljesedhetünk, az a feladatkör – még ha olykor kimerítő is, azért mégiscsak öröm. Fontosak a feladatok. Fontos egyértelműsíteni, ki miben erős, mit vállal – az élet csipcsup teendőitől kezdve a nagy volumenűekig. Ha egy kórusban mindenki megragad egy kottát, és elkezd egy tetszőleges szólamot énekelni, mert épp arra van kedve vagy ereje, csakhamar kakofónia lesz belőle. Ez így van a családokban is: vannak vállalások. Rövidtávúak és élethosszig tartók is. Ott, ahol nincsen tudatosság e tekintetben, ott előbb-utóbb annyira megterhelődik a rendszer, hogy összeomlik.
Az Egyház sokszáz éven át készen kínált erre egy archaikus modellt, amely az egymást oltalmazó rendszer feladattípusaira épül. A férfi oltalmazza a családját a külső tényezőktől, (pl. kenyeret tesz az asztalra), az asszony belülről óvja a rendszert (ld. családi tűzhely). Az egészet pofonegyszerű félreértelmezni, mondván: akkor az asszonynak a fakanál mellett a helye, karrierről ne is ábrándozzon. Természetesen ez fatális és vállalhatatlan tévedés. Ugyanis a rendszer nem erről szól, nem ez a lényege, de még csak nem is pontos. Az archaikus modell (és minden modell) csak akkor hordozza az ontológiai egyenlőség lehetőségét, ha teret nyit a transzcendenciának. Vagyis, ha a rendszert Krisztus áldja meg. Ő a fő védelmező.
Csak hát itt van ez a „védelmezés” szó. Nem szeretjük. A mai feminista kézzel-lábbal tiltakozik ellene. Még én is. Dehogy kell engem megvédeni! Hogy is ne! Krisztus védelmezésébe csak-csak belemegyünk, de hogy a párunk oltalmára rá legyünk szorulva?! Ugyan… Aztán elég egy ronda influenza, és máris milyen jó, hogy van valaki, aki főz egy teát, gyógyszert vesz és megsétáltatja a kutyát. Mert eddig tart az erőnk. Meg az egónk. Férfiaké, nőké – egyaránt. Individualista korunk embere nehezen fogadja el, hogy együtt valóban erősebbek lehetünk.
És talán itt van még egy értelmezésbeli különbség a laikus és klerikus szóhasználat között: a férj és feleség szavaknál érdemes megállni egy pillanatra. A vallásos gondolkodásban a házasság több mint egy papír, ugyanis szentségi vonatkozást hordoz: egy olyan transzcendens síkot nyit meg, ahol a megélt szeretetkapcsolatban valódi egyenlőség lehet férfi és nő között. Olyan egyenlőség, amiről a társadalom szintjén gondolkozó jogvédők még álmodni sem tudnak. Hiszen Isten színe előtt a priori nincsen különbség; mindennek a mértéke a szeretet. Ezen a síkon megszűnnek az erőviszonyok: itt nincs fent és lent. Nincs alá-fölérendeltség. A maga igaz mivoltában megélt bibliai családmodell értelmezhetetlen, de mindenképp félreértelmezhető tehát a transzcendencia nélkül. Igazán nem lehet kárhoztatni senkit, aki mellélő, hiszen mi, keresztények is hű, de sokszor elfelejtjük, hogy micsoda távlatok nyílnak meg a hitünk által (jó esetben). A mindennapok mókuskerekében azonban gyakran előfordul, hogy semmivel sem élünk meg többet az elénk tárt lehetőségekből, mint akiktől bírálat érkezik a házunk tájára. Utak vannak, amelyeket választunk, és az utakkal járó következmények. A keresztény értékrend, világlátás és kultúra útja mérhetetlenül gazdag, de nagy nyitottságot kíván, hogy a szavak mögött megértsük a mondanivalót és meglássuk a tennivalót. Itt ér össze az ég és föld, a hit és a társadalom, a vallás és a filozófia. Mi lenne, ha ezen az érintkezési ponton találkoznánk mi: ember az emberrel?
