Mi lenne?! Hiszen már betörtek! Itt vannak! Ráadásul nincs könnyű dolgunk, hiszen pontosan olyanok, mint mi vagyunk. Vagy mégsem. Nem „olyanok”. Akkor milyenek? Ugyanazt a nyelvet beszéljük, egy helyen élünk, hasonló boltokban vásárolunk, egy levegőt szívunk, ugyanazt a cikket olvassuk, honfitársak vagyunk, miközben – Tóth Árpád szavaival élve – „köztünk a roppant, jeges űr lakik”. Fel sem tűnik sokszor: gyönyörű arcú lányok, akik ha megszólalnak, fröcsög belőlük az ocsmány szitkozódás. Férfiak öltönyben, patyolatfehér ingben, megnyerő mosollyal – csak otthon vetik le az álruhát, és pofozzák az asszonyt. Kedves, idős tanárnők, aki a politikai ellenlábasok kommentjeire felbőszülten átkozódnak. Angyalarcú kiskamaszok, akik kitűnőre vizsgáznak az iskolában, majd a tiktokon pucsítanak… soroljam? Persze akad, akiről lesír a bárdolatlanság: hangosan handabandázó, szilveszterkor durrogtató, állatkínzó, iskolakerülő mindig is akadt szép számmal. Ráadásul a virtuális világ új eszközt kínál a lumpenek lázadásához: így ország-világ láthatja, ki milyen szellemi környezetszennyezést végez nap mint nap.
Ám mielőtt nagyon beleásnánk magunkat az ujjal mutogatásba: honnan is tudunk korunk barbarizmusáról? Onnan, hogy figyelemmel kísérjük: kattintunk, olvasunk, morgolóunk, gúnyolódunk – egyszóval hagyjuk beszivárogni az életünkbe a barbárokat, amikor megnyitjuk azt az oktondi videót, válaszolunk a trollkodó kommentelőnek, amikor fröcsögve szitkozódunk, ha szabálytalanul bevág elénk valaki, vagy amikor jóízűen megmondjuk lesújtó véleményünket erről a botrányos világról, amelyben élünk. És észre sem vesszük, hogy amikor a botrányt tesszük diskurzusunk tárgyává, akkor mi magunk vagyunk a vírushordozók, akik továbbadjuk a témát. Azt a témát, amely szót sem érdemelne. Akkor mit kellene tennünk? Dugjuk homokba a fejünket, és vonuljunk vissza szellemi elefántcsonttornyunkba? A legkevésbé sem. Ugyanis a téma, amely szót sem érdemel, nem egyenlő a jelenséggel, amelyet meg kell vizsgálnunk, amellyel tisztában kell lennünk, ha nem akarjuk sarkig tárni megmaradt védállásaink ajtaját az újbarbárság erőinek. Mert ha másként teszünk, észrevétlenül mi magunk is barbárokká válunk, noha váltig tagadjuk.
A Z-generáció egyik kedvenc szava a „cringe” (ejtsd: krindzs), azaz ciki, kínos. Szeretnek „krindzselni”, vagyis a számukra vállalhatatlan jelenségeket kivesézni. Lényegében ugyanazt csinálják, amit az idősebb generációk, csak a körítés más: míg az idősebbek érzelmileg belelovallják magukat a vitapontokba, addig a fiatalabbak rezignált flegmával és gunyorossággal viszonyulnak a pellengérre állított jelenségekhez. Korábban ez másként volt: éppen a forradalmian lázadó ifjúságot titulálták olykor lánglelkűnek, forrófejűnek a megfontoltabb, tapasztaltabb generációk, akik gyakran hűtötték le gyermekeik lelkesedését. Akár így, akár úgy: napjaink emberét csiklandozóan jóleső érzéssel tölti el, ha valaki más szemében szálkát – vagy épp gerendát lelhet. Van, aki kidühöngi magát miatta, van, aki fensőbbséges iróniával kezeli a dolgot: ám az közös mindkét hozzáállásban, hogy bizony, azért esik olyan jól belemenni ezekbe a csörtékbe, mert a „krindzseléssel” hovatovább legitimizálni véljük a felsőbbrendűségünket. Hiszen ha ostoba és műveletlen emberek videóit pörgetve hüledezünk azon, hogy ezek a „véglények mit művelnek”, azzal egyszersmind rögzítjük azt, hogy mi jobbak vagyunk náluk. Holott az, aki értékes időt szán arra, hogy dagonyázzon egyet a trash (azaz szemét) szubkultúrában, azzal szégyenszemre maga is kibicel a barbárságnak. Egója ugyanis hasznot húz abból, hogy mások szennyeséhez képest a maga mocska nem is tűnik kétségbeejtőnek. De ettől jobb lesz bármi is? Aligha.
A barbárság ellenében ugyanis nem az értékvesztett embertársainkat kell bottal piszkálnunk, fanyalogva és undorodó arccal, hanem felmutatni az értéket – mint valós alternatívát a hiányállapotra.
Amikor ugyanis kiélezzük a „mi és ők” szembenállást, akkor emberségünk – és egyben a keresztény világnézetünk – egyik alappillérét döntjük le: a testvériséget. De vajon testvérem-e a náci tiszt, az ÁVÓ-s verőlegény, a Szűz Mária szobrát lefejező barbár, a Krisztust elítélő Pilátus – és még hosszan sorolhatnám? Az egyén nem lép ki vajon az emberiség közösségéből az emberellenes tette által? Talán igen. Ám az, aki tudatosan vállalja a humánum – és a keresztény szeretet – értékképviseletét, aki ember akar maradni minden körülményben, az elítéli a bűnt, a barbárságot, az emberellenességet, és nem vállal semmiféle közösséget a szennyel, de nem szűnik meg bízni az emberség erejében. Abban, ami ontológiailag mindannyiunkban ott lapul, még ha mocsok, harag, primitív szemétkupac alatt is, de elidegeníthetetlenül attól a bibliai gondolattól, hogy az ember Isten képmására teremtetett.
Nehéz feladat ezt az istenarcúságot képviselni a társadalomban, hiszen a barbár világban mi is, mindannyian, hajlamosak vagyunk eldurvulni, elsilányulni, felszínessé, netán gőgössé válni, telefonon shortvideókat bambulni, manipulálni és gondolkodás nélkül webáruházakban vásárolgatni. Az újbarbárság előtt a szellem és a szív napvilága zár kapukat. Ha egyetlen dologban akarunk változni 2024-ben, még nincs késő, sőt! Itt az idő teret adni a keresztény tudatosságnak: annak a mögénéző, elemző, megértő, de meg nem alkuvó látásmódnak, amely nélkül bármiféle zászlónkra tűzött érték puszta lózung marad. Mi lenne, ha idén a krindzselés helyett a jót erősítenénk? Nem struccpolitikával elbújva a kényes kérdések elől, hanem megvizsgálva minden jelenség emberi eredőjét, hogy ahol szervizre van szükség, ott segítsünk: ha csak bakot tartva, ha csak egy csavart meghúzva is, de hitelesen? Talán a barbár hordák nem harsognának halkabban. De az értékeink hangosabban szólalnának meg. Ha hagynánk.
Vukovári Panna
