Január végére a legtöbb fogadkozás kipukkad: mostanra válik sokak számára bizonyossá, hogy ez az év sem lesz más, mint a többi. Rossz szájízzel búcsúznak a saját magukhoz fűzött nagy elvárásoktól, majd levonják azt a téves és közhelyes tanulságot, hogy a legokosabb megfogadni azt, hogy nem fogadunk meg semmit. Korunk embere amúgy sem szeret megfogadni semmit: és már fogadkozni is alig-alig hallunk valakit. Az eskü végképp kiment a divatból, hiszen az adott szó ethosza mára megkopott. Csak újévkor dereng fel, hogy aztán belehulljon a januári latyakba.
Egyszer régen, egy balatoni nyaraláson történt: a látóhatáron már felhők tornyosultak, de édesapámmal le szerettünk volna menni egyet úszni a vízhez. ’Apu, ígérd meg, hogy nem csap le a vihar!’ – mondogattam. Mire jogi végzettségű édesapám csak annyit mondott: ’Stipulo.’ Aztán elmagyarázta, hogy a római jogban ez az adott szót jelentette, amely szent volt, visszavonhatatlan és megtámadhatatlan, mindazt jelképezte, amit ’római jellemnek’ szokás hívni. Azon a balatoni délutánon végül valóban elvonultak felőlünk a fellegek és egy jót úsztunk, így azóta a családunkban a szinte lehetetlennek látszó ügyek melletti kiállásunk és eltökéltségünk jelszava lett a ’stipulo’. Engem már akkor lenyűgözött, hogy a régi korok embere mennyire egy volt a becsületével. És most, ahogy leírom a ’becsület’ szót, eltűnődöm: mikor is hallottam legutóbb? Mintha kikopóban lenne ez is, sőt, gyakran gúny tárgya: szinonimája az élhetetlennek, a vesztesnek, a lúzernek…
Olyan esetleges és pontatlan a nyelvhasználatunk: mintha nem mindig mennénk a mélyére a szavaink jelentésének. Korunk közbeszédében az önbecsülést is gyakorta összekeverik az önbizalommal. Ez utóbbit úton-útfélen hangoztatják, önjelölt és szakavatott trénerek osztogatnak tanácsokat, hogy minél asszertívabb és önbizalomtól duzzadóbb legyen az egónk. Mintha egészen elfelejtettük volna a zsoltárt, amelyet a protestáns testvérek tettek oly közismertté, hogy katolikusként is fülembe cseng: ’Tebenned bíztunk eleitől fogva’. Nem magunkban. Hogyan is lenne hiteles az önbizalmunk, ha még a pitiáner újévi fogadalmakat sem tudjuk megtartani?! Ez bizony nem tesz jót az önbecsülésünknek, amely pedig minden becsületes döntésünk alapja. Ami becses, az értékes: az értéket pedig értelemszerűen óvjuk, sőt, gyarapítjuk.
A fogyasztói társadalom elnevezése talán éppen azért ad okot a gyanakvásra, mert nem a gyarapodásunkról szól, hanem a fogyasztásunkról. Mintha az elfogyasztott javaktól nem gazdagodánk, nem válnánk többé, hanem csak elégetnénk, elfüstölnénk: mint szervezetünk a finomított cukrokat. Pillanatnyi örömhormon-sokkért cserébe lassan felszaladnak a felesleges kalóriákból szőtt zsírpárnáink, és kiderül: csak híztunk, nem gyarapodtunk. A gyarapodás szó ugyanis mindig a valódi értékekre vonatkozik a magyar nyelvben. S ha már túlsúly: elég rápillantani a világ statisztikai mutatóira, hogy elszomorodva lássuk a fogyasztói társadalom igazságtalanságát. A Föld mintegy nyolcmilliárd lakosának egytizede súlyosan éhezik. Ugyanennyi kórosan elhízott – és kétszer ennyien túlsúlyosak. A Worldometer szerint egyetlen nap alatt egymilliárd dollárt költ a világ súlycsökkentő programokra, valamint a túlsúllyal kapcsolatos betegségek kezelésére, miközben nagyjából 30 ezer ember hal éhen ugyanennyi idő alatt.
Semmi bajom a túlsúllyal. Azaz nagyon is van: magam is küzdök a kilókkal már négyéves korom óta. Akkor hallottam először a fogyókúra szót, amit nem értettem pontosan, de azt tudtam, hogy a hasammal van összefüggésben, ezért minden ebéd után tettem egy kör sétát a kertben, hátha akkor lefogyok. Nem így történt. Van, akinek az alkatából adódóan, van, akinek egészségügyi okoból, megint másnak az életmódjának, vagy épp a pszichés állapotának következtében esik nehezére megszabadulni a kilóitól. Korunk fogyasztói társadalma mintha épp erre apellálna: ha naponta dollármilliókat költünk fogyókúrára, akkor alighanem remek üzlet felhizlalni az embereket: főzőcsatornák, gourmet-fogások, food-porn és alapanyagbőség vesz körül minket itt, nyugaton. Mint a mesebeli boszorkány, aki a mézeskalács-házában fel akarta hizlalni Jancsit, úgy vesz rá a fogyasztói társadalom az ételközpontúságra. Miután sikerrel járt, szégyenérzetet kelt az áldozataiban, egyszersmind sóvárgó vágyat arra, hogy a médiában rogyásig látott eszményképeket megközelítővé váljanak. Aki eljut az önutálatnak erre a fokára, bármit megadna, hogy leadja az úszógumiját. S mikor a fogyókúrás termékek nem váltják be az ígéreteiket, akkor az önbecsülésében végképp padlóra került fogyasztó morális csődtömegnek érzi magát. Hogy is ne?! Hiszen míg mások éheznek, ő világ szégyenére – menthetetlenül és csúfosan – elhízott. A fogyasztói társadalom, amelyet a szépség fasizmusa ural, nem tekinti bűnnek a mértéktelenséget, a kapzsiságot, az önhittséget, a bujaságot, a jóra való restséget, sőt, a falánkságot sem. Viszont ha valaki megszegi a fogyókúrát, az manapság mentegetőzve azt szokta mondani: „bűnöztem”.
Ferenc pápa január 10-i katekézisében a társadalmi falánkságról beszélt és úgy fogalmazott: ’Ha társadalmi szempontból nézzük, a falánkság talán a legveszélyesebb rossz szokás, mely megöli a bolygónkat. Mert annak az embernek a gyengesége, aki nem tud ellenállni egy szelet tortának, összességében nem okoz nagy károkat, de a mohóság, amellyel néhány évszázada rászabadultunk a bolygó javaira, az mindannyiunk jövőjét veszélyezteti. (…) Lemondtunk az ember névről, hogy felvegyünk egy másikat, a fogyasztó nevet.’ (Magyar Kurír) A társadalmi falánkság és habzsolás első tünete valóban az étkezéssel függött össze, hiszen sokezer esztendeje, sőt, bizonyos kultúrákban a mai napig az élvezi a társadalom elismerését, aki több zsíros falathoz jutott hozzá. Ez az alapvető szükséglet luxussá lombosodott, és ezernyi irányban burjánzott szét: mára bevásárlóközpontok, webshopok, szórakozóhelyek, utazási irodák kínálják a bőséges választékukat, társadalmi habzsolásunk mindmegannyi lehetőségét. Megbabonázva váltjuk aprópénzre emberi méltóságunkat, és igen, ez alól nem vagyok kivétel én magam sem, noha tempózom, evickélek az árral szemben, ahogyan sokan mások. Mégis sodródunk.
Mi lenne, ha megkapaszkodnánk? Kiben? Miben? Esetleg egymásban? Jó is lenne… de éppenséggel, ha csupán egymásban kapaszkodunk meg, nem érünk el egyebet, mint hogy csoportosan fogunk sodródni. Kell egy biztos pont. Egy stabil mérték. Egy igaz érték. Elég ennyi? Dehogy elég! A valódi érték mellett kitartani, a szavunkat megtartani; a fogadalmainkhoz és adott szavunkhoz becsülettel ragaszkodni, mint hajdan Rómában a stipulohoz – ez az igazi kapaszkodás. És innen csak egyetlen lépés az összekapaszkodás – árral szemben is.
Vukovári Panna
