A katolikus szentmise állandó részeként hangzik el – ebben a formájában immár a 8. század óta – : „Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz! Uram irgalmazz!” Görögül „Kyrie eleison! Christe eleison! Kyrie eleison!” Irgalom és kegyelem. Nagyböjti és húsvéti időben a keresztény hit évről évre alkalmat ad, hogy ne csak elgondolkozzunk a szavak jelentésén, de meg is éljük azok valódi, egzisztenciális minőségét.
Gyerekkoromban, talán 4-5 éves lehettem, amikor egy délutáni pihenő alatt megvilágosodtam a testvér szó etimológiáját illetően: hirtelen megértettem, hogy a testünkben egyazon vér csörgedez, innen ered a szó. Ez elég triviális néhány évtizeddel későbbről szemlélve, de akkor valami átszakadt a kognitív hálómban. Azóta szeretek eltűnődni a szavak mögöttes tartalmán és bekukucskálni a szemantika szőttese mögé. Talán ezért is fogott meg az imádság két szava: irgalom és kegyelem. De vajon hogy van az, hogy az eredeti szöveg egyetlen igét használ, míg a magyar változat két különbözőt? Van ennek jelentősége? Mikor tizenévesen a templomi kórusba jártam, olykor latin rítus szerint énekeltük a liturgiát. Már akkor feltűnt, hogy a magyar nyelvű változat mintha árnyaltabban fogalmazna, mint a hajdani szöveg. Kíváncsi lettem, vajon ez más nyelvekben is jelentkezik-e. Csak angol és német forrásokat tudtam akkoriban felkutatni. Az angol a „Lord have mercy” kifejezést használja, a német a „Herr erbarme dich!” fordítást alkalmazza, vagyis az „irgalmazz” ismétlődik háromszor, akárcsak a görög eredetiben. 2024-ben azonban rendelkezésemre áll segítségként nem csak az internet, hanem az AI is: bediktáltam hát a kérdésemet, s csakhamar azt a feleletet kaptam, hogy bizony, van olyan nyelv, amelyen – hasonlóan a magyarhoz – másként tolmácsolják az ősi verziót, mégpedig (például) a lengyel. Csakhamar megtudtam azt is, hogy ennek mi lehet az oka: a mesterséges intelligencia forrásai alapján az eleison szó nem puszta irgalomért való esedezést takar, hanem tartalmazza az „enyhítsd a fájdalmamat” és „mutasd meg a szereteted” konnotációkat is. Voltaképpen nem csupán kérés, hanem emellett a bizalomteljes várakozás kifejezője is. Ráadásul olyan igemódban áll, amely a görögben az egyszeri, befejezett cselekvésekre vonatkozik – s erre a magyar nyelvnek nincsen analógiája. Az irgalom és kegyelem szavakkal azonban megközelítjük azt a tartalmi gazdagságot, amit a liturgia kínál.
Irgalom. Legősibb szövegemlékünkben, a Halotti Beszéd és Könyörgés sorai között is megtaláljuk az irgalmaz szavunkat, akkori alakjában jorgatként. A nyelvészek bár bizonytalanok az eredetét illetőleg, abban biztosak, hogy ősi örökségünk lehet, ami nem meglepő, hiszen mindenféle vallási és társadalmi hierarchiában fontos fogalom az irgalom gyakorlása, vagyis a megérdemelt büntetés elengedése. De mi a különbség az irgalom és a kegyelem között? Aki kegyelmet ad, nem csupán felment az ítélet alól, hanem érdemtelenségünk dacára áldásban (kegyben) részesít. A húsvéti szent időben a keresztény ember lehetőséget kap arra, hogy megélje az érdemtelenségét: hiszen ha azt kapnánk az Úrtól, amit megérdemlünk, ebben a szent pillanatban máris mehetnénk a kárhozatra. Kemény verdikt. Ám a megváltás megélése, a húsvéti öröm és újjászületés, a feltámadás titka nem tárul fel annak, aki nem néz szembe saját kicsinységével.
Korunk átpszichologizált közvéleménye kegyelem nélkül akar újjászületni. A vétkeket legfeljebb hibának, ösztönkésztetésnek, pszichés elakadásnak, jogos önvédelemnek, életrevalóságnak és mennyi minden egyébnek maszkolja! Mondhatni stílszerűen: kipingálja az egót, mint a hímes tojást, és hagyja megzápulni. Egyszer megtaláltam egy tizenegynéhány éves tojást, amit annak idején szépen megfestettem. Kíváncsi voltam, mi maradt belőle, ezért feltörtem. Hát, semmi. A semmi volt benne. Csipetnyi por, amely azonnal elenyészett. Eszembe jutott a hamvazószerdán elhangzó mondat: emlékezz, ember, porból vagy és porrá leszel. A tojás, amelyet kivettek a kotlós alól, bedobozoltak, piacra dobtak, én pedig megfestettem – nem az életet szolgálta, hanem a halált. A semmit. Az a tojás, amelyből kikelhetett a kiscsibe – hiába repedt meg a tyúkpiszkos héja – az életet szolgálta: utat tört rajta keresztül a teremtés. Csak hát borzasztó nehéz elismerni, hogy tyúkpiszkos és repedezett az életünk. Ám e nélkül a fel- és elismerés nélkül nem kapunk kegyelmet – mert nem is kérünk. S nem tudunk mi magunk sem irgalmas szívűek lenni másokkal szemben, mert megkeményedünk, megzápulunk. A huszonegyedik század kockázata, hogy az egóját hímes tojásként őrző ember elfelejt az élet szolgálatába állni. Elfelejti, hogy a feltámadás és újjászületés öröme a keresztút nélkül – itt, a Földön – nem értelmezhető.
Láttam egy fotót, amelyet a közösségi médiában osztott meg valaki: egy meggyújtott gyufát fényképezett le egy fehér fal előtt. A kéz és a gyufa sötét árnyékot vetett, de a láng nem rajzolódott ki a falon. A hozzászólások azonban mintha ezt nem akarták volna elfogadni: parázs vita alakult ki, s többszázan akadtak, akik nem hitték el, hogy a kép valódi. Pedig egyszerű fizika: a fénynek nincsen árnyéka. Az árnyék nélküli fényben? Mikor felejtettünk el hinni az abszolútumban? Mi lenne, ha a keresztény értékrendet vallók a húsvéti szent időben a kegyelmet és irgalmat átértékelnék, hogy a társadalomban beteljesíthessék a küldetésüket: a világ világosságának lenni? Csak apró fénypontnak akár, de azon a ragyogó ponton árnyék nélkül világlani – ez az igazi kegyelem. Legyünk emlékeztetők a világban. Ne csak nevünkben hordozzuk a keresztet, hanem keresztényként a felebarátaink terhének cipelésében is segítsünk, mint ahogyan Cirenei Simon tette a kereszt alatt roskadozó Krisztussal. Nyugtasson meg a tudat, amikor saját kicsinységünk miatt húzódozunk, hogy Cirenei Simon sem önkéntesen, lelki nagyságból sietett a Megváltó segítségére, hanem a római katonák lökdösték oda. És mégis: ma minden kálvárián ott látjuk a képét kereszthordozóként – emlékeztetve mindannyiunkat, hogy a magunk apró, tökéletlen kis lehetőségeivel olykor felbecsülhetetlen fényességet gyújthatunk.
Tegyünk így! Áldott húsvétot minden kedves olvasónak!
