Kinek ne lennének – az Y-generáción innen – olyan emlékei, hogy a feldíszített karácsonyfa körül üldögél a család, és mindenki belemerül egy könyv békés olvasgatásába? A vendégjárás elcsitult már, az ünnepi hangulat azonban még mindent körbeleng. Odakint acélos hideg harapdossa a fákat, idebent azonban, a melegre felfűtött szobában, ahol együtt vagyunk, karácsonyi örömmel a szívünkben, megpihenve a sok izgalom után, nincs más dolgunk, csak olvasgatni. Lapozgatjuk az ajándékba kapott könyveket, majd megállapodva az egyik kötetnél, belevetjük magunkat a betűkbe. Közben esetleg gyömbéres kekszet majszolunk. Gyerekkorom legszebb pillanatai voltak ezek, és gondolom, sokan vagyunk ezzel így. Mostanában azonban egyre ritkábban kapok könyvet karácsonyra. Nem, mintha nem örülnék neki, de részint nehéz kitalálni, vajon mi van már meg a polcomon, másrészt az ízlésemet sem biztos, hogy sikerül belőni. Így aztán, biztos, ami biztos, minden karácsonyra megajándékozom magam olyan olvasnivalóval, amit szigorúan csak a fa alatt bonthatok ki. Mert számomra az ünnep – nem ünnep könyv nélkül. Ezzel persze – ha egyedül nem is vagyok -, de azt hiszem, kisebbségbe szorulok szép lassan. Ráadásul észre sem vettem, mert a könyvmolyok rezervátumában élek, ahol a könyv az élet alapszükséglete.
Nemrég volt a könyvbemutatóm, ahol a Múzsarúzs című verseskötetemet (Irodalmi Rádió) és a Tacskók, imák, kegyelmek című könyvemet (Szent Gellért Kiadó és Nyomda) ismerhették meg az érdeklődők. Mindvégig attól tartottam, hogy néhány ismerősöm és családtagom fog csak a Hadik irodalmi kávéházban lézengeni, és oda is igazából inkább egy süteményre ugranának be, nem pedig a könyveim miatt. Kicsinyhitűségemre rácáfolt az élet: csaknem százan szorongtak, ismerősök és ismeretlenek vegyesen, én pedig attól izgulhattam, hogy vajon nem lesz-e rosszul valaki a tömegben. Miért írok könyvet, ha nem hiszek az írott szó értékében? Mert alighanem mentehetetlenül idealista módon – mégis hiszek benne. A könyvbemutatóm ismét bebizonyította, hogy a könyvmolyok rezervátuma igenis életerős kisebbség. Persze az is igaz, hogy voltam már felolvasóesten vidéki művelődési házban, ahol a polgármester és két kísérője ültek a sorokban három nyugdíjas érdeklődő társaságában, de jártam olyan településen is, ahol a kis kúria megtelt lelkes olvasókkal, és olyan sikere volt a vers-estnek, hogy az alpolgármester – hirtelen jött lelkesedésében – egy szobanövényt is a kezembe nyomott kaspóstul az egyik virágállványról. Volt olyan könyvem, amiről azt gondoltam, teljes kudarc és visszhangtalanság lett a sorsa, majd egy jótékony üzletembernek köszönhetően több száz példányt küldött belőle a kiadóm Felvidékre és Erdélybe az ottani fiataloknak. Olyan eset is előfordult, hogy utólag egyáltalán nem híreskedtem volna a regényemmel, mégis sok visszajelzést kaptam arról, mennyire tetszett belőle ez vagy az a rész – én pedig azt sem tudtam, miről beszélnek a kedves olvasók, mert el is felejtettem, mit írtam. Azért a legtöbb szövegem sorsa – legyen a rovatomról szó, vagy bármely kötetemről -, rejtély. Advent előtt Keresztelő Szent János jellemzése jut eszembe: a pusztában kiáltó szó vagyok. Csak bízom abban, hogy valaha, valahol megérinthet valakit egy-egy mondatom.
Az egyetemi oktatásban dolgozóknak még nálam is szűkebb keresztmetszete van korunk olvasási szokásáról, hiszen a könyvtárak és levéltárak világa nem mérvadó, mert ott csak a valóban elkötelezettek fordulnak meg. Konzulensem kérdezgetni is szokta: olvasnak még a gyerekek? Nehéz erre mit felelni. Mert könnyű lenne sopánkodni, hogy a digitális bennszülöttek leszoktak az olvasásról, csakhogy ez nem lenne igaz. A monitor előtt töltött idő egy részében olvasnak. Csak éppenséggel nem összefüggő, szépirodalmi igénnyel megírt, transzformatív erejű szövegeket, hanem praktikus, kommentár-jellegű, funkcionális – és gyenge nívójú szövegfoszlányokat. Aki bemegy egy könyvesboltba, gyorsan megnyugtatja magát: hiszen soha nem látott kötetbőségtől roskadoznak a polcok, a vásárlók szorgalmasan böngésznek, és az ifjúsági- és gyermekirodalom is ontja a színes, szagos, izgalmas műveket. Harry Potter óta folyik a vita: akadnak, akik tapsolnak annak a tagadhatatlanul kedvező fordulatnak, hogy a kortárs írók meglelték a kulcsot a gyermekekhez, kalandok plasztikus sorozatát kínálva könyveikben. Mások szerint azonban az olvasmányosság droghatását kihasználó szövegek többet ártanak, mint használnak, mert rögzítik azt a befogadói attitűdöt, amely csak a szórakoztató, izgalmas, dopamin-alapú olvasásélményt fogadja el, és képtelenné teszi az ehhez szokott olvasót a komolyabb, szofisztikáltabb szövegek értelmezésére. Az érettségihez szükséges NAT-ban megadott olvasmányok jelentős részét csak kivonatokban képes elolvasni a legtöbb gimnazista, és kivonatokból az interneten nincs hiány. Természetesen ezek a rövidített tartalomismertetések arra éppen jók, hogy felszínes képet adjanak, csak sajnos elveszik a valódi lényegét, az igazi szépségét, a tényleges üzenetét és személyiségre ható erejét azoknak a remekműveknek, amelyeket a wikipédiáról ismer már csak a leleményes utókor. Ettől függetlenül mégsem mondhatnám egyértelműen, hogy nem olvasnak a „mai fiatalok”. Csak nem mindegy, mit – és hogyan olvasnak. Olyan ez, mint minden más: tudok ugyan mozogni, de ettől még nem biztos, hogy van mozgáskultúrám. Tudok olvasni, de vajon az olvasáskultúra melyik szintjén állok? Szeretem azt hinni, hogy sok tízezer oldal szépirodalom után valahol az élbolyban járok, de szerencsére mindig találkozom nálam jóval olvasottabb, nyitottabb és érzékenyebb befogadókkal, akik felmutatják: a határ a csillagos ég. Ilyenkor számot vetek magammal: vajon nincs rám is rossz hatással az okostelefonom, a sorozatstreamingelő csatornák sokasága és az impulzusalapú közeg?
Természetesen a „rossz” hatás nézőpont kérdése: azok, akik a digitális forradalomban nőnek fel, bizonyos készségek tekintetében messze felülmúlnak engem, a dinoszauruszt. Viszont fókusztartásban alighanem rájuk verek. Külön marketingágazat foglalkozik azzal, hogy a pár másodperces figyelmet hogyan lehet megragadni, és egészen biztosan, hogy egyre többen vannak, akik csak a címeket, zanzákat, vagy csak a kommentárokat futják végig, magát a cikket nem. Csoda, hogy annyi felesleges vita zajlik a virtuális térben? Bevallom, én sokkal jobban szeretem a magam tempójában elolvasni a publikációkat, mint végigkínlódni egy videót. Mivel gyorsan olvasok, számomra időveszteség a videótartalmakat megnézni, de tudom, sokak ezzel fordítva vannak. Azt is tudom, hogy a ránk zúduló információ-cunamiból válogatni csakis gyorskereséssel lehet. Ám az igényest az igénytelentől, igazat a hamistól, hasznosat a feleslegestől nagyon nehéz megkülönböztetni ebben az állandósuló döntési stresszhelyzetben. Mert dönteni – stresszfaktor, még ha nem is jut el a tudatunkig, de az egész napos virtuális döntéssorozat az idegrendszert folyamatos készültségben tartja. Ez egy pontot túl nem szerencsés.
Az olvasás egészen más kognitív területet kondicionál. Kimutatható, hogy a napjainkban felnövekvő gyerekek kognitív képlete jelentősen eltér attól, ami a szüleik generációját jellemezte annak idején. Sok tekintetben magabiztosabbak és tájékozottabbak ugyan, de az olvasás által fejlesztett belső vizualitás, az átvitt-metaforikus gondolkodás képessége, illetve a ráfordított idő által kialakuló elmélyült struktúra más minőségben van jelen a kognitív sémájukban. Tény. Nehéz ezzel mit tenni, kérdés: kell-e, lehet-e. Innen nézve elképzelhetetlen, vajon milyen lesz az a világ, ahol ez a civilizációs vonás nem játszik már kiemelt szerepet. Nem holnap, vagy holnapután következik be a visszavonhatatlan korszakváltás, hiszen akárhogyan is nézem, a tanítványaim közt akadnak még szép számmal, akik olvasnak. Komolyan, kitartóan, lelkesen. Aztán olyanok is vannak, akik nem. Két civilizációs modell él egymás mellett, és mi, akik a Gutenberg-galaxis áldásait és értékeit megtapasztaltuk, szeretnénk továbbadni azokat. Megőrzésre, megtapasztalásra. Van, aki nem kér belőle. De lesz, aki kérni fog.
Mindenesetre húsz könyv várja az ágyneműtartóban, hogy becsomagoljam karácsonyra. Mert hátha lesz, aki majd az ünnepi izgalmak után jóleső örömmel veszi a kezébe a nyomdaillatú verseskötetet, novellafüzért, képeskönyvet, és a fenyőillatú csendben átjárja a régi karácsonyok fényessége, az olvasás ajándéka.
Vukovári Panna
