Elsős kisiskolásként a legnehezebb tantárgynak a környezetismeretet tartottam. Pedig hatalmas kertben nőttem fel, ismertem a madarakat, növényeket, hosszan figyeltem a hangyákat, gyűjtögettem a kavicsokat, kirándultunk a családdal – egyszóval minden adott volt, hogy szeressem a környezetismeretet. De kiderült: a tantermi, tankönyvszagú világ semennyire sem hasonlít arra, amilyennek megismertem azt. Idegen hangulatú szavak kúsztak be a fejembe: halmazállapot-változás, űrmérték, légzőgyakorlat. Korábban olyan magától értetődő volt minden: a téli, szikrázó napsütésben az ereszről csöpörgő jégcsap; a különféle befőttes edényekben gyűjtött esővíz; a nyári reggeli friss levegő jó mélyre szippantása egyszerre meghasonlott önmagával. Mire megtanultam környezetismeretül, elfelejtettem környezetül.
Lehet, ezért sem kedveltem soha a környezetvédelem szavunkat, és ezért örültem meg, amikor először hallottam a teremtésvédelem kifejezést, amelyet etikai, lelki gyökerei tesznek különlegessé és a pragmatizmuson túlmutatóvá. Keresztény értékrendből fakad, mégis mindenki számára befogadható a teremtésvédelem alapvető törekvése, hogy személyes döntéseinket a Teremtő, a teremtmény és a teremtett világ kapcsolatából fakadó felelősségvállalás hassa át. Az ember bibliai küldetése, hogy felelősséggel viszonyuljon a természethez, őrizze és gondozza azt. De ez miben más, mint a környezetvédelem unásig ismételt szólama? Nem csak szóhasználat kérdése? Nem hinném.
A környezetünk nemcsak az ökoszisztémát és a földrajzi adottságokat jelenti, hanem felöleli mindazt, ami körbevesz MINKET. A fogalomkör középpontjában tehát az ember áll, így maga a környezetvédelem is autofókuszál. Centrális kérdése: mit tehetünk materiális-pragmatikus síkon, hogy egyensúlyban tartsuk az embert és civilizációját. Ennek érdekében sokszáz éven keresztül zaboláztuk a természet erőit. Aztán a zabolázás bántalmazássá fajult. Kizsákmányolássá és erőfitogtatássá.
Olyan ez, mint a rendhez való viszonyunk. Maradjunk csak a tárgyi-fizikai síkon, és nézzünk szembe, milyen a viszonyunk a környezetünkhöz! Marie Kondo – hivatásos rendszerezőként hatalmas vagyonra tett szert, hogy a káoszba fulladó háztartásokat megrendszabályozta. Műsorokat, könyveket, kurzusokat épített fel arra, hogy a hozzá fordulók közvetlen környezetét elrendezze. Emberek ezreit sikerült frusztrálnia azzal a gondolattal, hogy mindennek a kulcsa a kontroll tudatos kézben tartása. Aztán Marie Kondo édesanya lett, és a gyermeke mellett rájött, hogy egész addigi munkásságát felülírja egy síró, nevető, állandóan rakoncátlankodó és kiszámíthatatlan kis lény, aki alázatra tanítja szüleit. A káosz és a kontrollfetisizmus között természetesen jópár lépcsőfok van. Kamaszkorom megrögzött rendetlensége például természetes fejlődéslélektani melléktermék volt. Felnőttkoromra sem váltam pedánssá, de környezetemben az úgynevezett esztétikai rend dominál: azért teszem el a dolgokat, hogy az életterem szebb legyen. Másoknak viszont nélkülözhetetlen a funkcionális rendezettség: a dolgokat a maguk helyéhez rendelni egyfajta lelki biztonságot is adhat. Akadnak, akik delegálják a kontrollt, és életterüket lakberendezőre és bejáró személyzetre bízzák. Hasonlóan viszonyulunk a szélesebb értelemben vett környezetvédelemhez is. Jóléti társadalmunkban könnyű kidelegálni a problémát a szakértőknek, lózungok mentén, vagy éppen azok ellenében határozni meg környezetvédelmi állásfoglalásunkat. Könnyű az esztétizálás hibájába esni: azaz emocionális alapon közelíteni meg a témát, megsiratva az orángutánokat, kóbor kismacskákat, méheket és keltetőben tojó tyúkocskákat. Az érzelmi viszonyulás akár még motiváló is lehet, de gyakran csak pillanatnyi hatást vált ki. Érzelmek jönnek, érzelmek mennek. Problémák maradnak. Akik keményen kézbe veszik a gyeplőt és elkötelezett rutinokat alakítanak ki – a szelektív hulladék gyűjtésétől a tudatos vásárláson keresztül ki tudja meddig, aktivitásuk révén valóban bevonódnak a környezetvédelembe. Gyakran olyannyira, hogy egész létmódjukat meghatározza az ezzel kapcsolatos szorongás. Mert minél többet tesznek, annál frusztrálóbb, hogy az egyén sziszifuszi szorgalmának alig van széleskörű eredménye.
Amíg mindennek a középpontjában az ember áll, addig az emberi gyengeséggel is számolni kell. Paradox módon tehát minden környezettudatossági kísérletünk szükségképpen eredőjévé is válik klímaszorongásainknak, amelyek olyannyira meghatározóvá váltak napjainkra, hogy a z és alfa generációk egyik legjellegzetesebb karakterjegyeként vannak jelen. Amíg a környezetünk megóvását úgy akarjuk menedzselni, hogy mindeközben a fenntartható fejlődésre fittyet hányunk, addig ez a paradoxon egyre élesebbé válik. A fogyasztói társadalom ellenérdekelt a környezetvédelemben: s mivel a fogyasztói társadalom éppen annyira mi magunk vagyunk, mint a klímaaktivista társadalom, nem kérdéses, ki áll nyerésre. Valaminek a megóvása mindig nagy kihívás: lemondással és önzetlenséggel járó feladat. A dopamin-ingerre épülő fogyasztói világ ezzel szemben gyors közérzetjavulást kínál a vásárlóinak, na meg egy szép, új – és kényelmes világot. Amely évtizedeken belül a fejünkre omlik, de hát nem mindegy az?! Utánunk a vízözön!
A teremtésvédelem ezzel szemben más alapokra helyezi a témát: a teremtett világnak nem középpontja, hanem része az ember. A szemléletmód centrumában ugyanis a Teremtő áll, az az Elv, az az Abszolútum, aki nem hordoz gyengeséget. Akkor mi az ember szerepe? Bízni az Úrban, mint hajdan Noé tette, és köznevetség tárgyaként elkezdte barkácsolni a bárkát, mígnem kiderült, az nevet, aki utoljára nevet…? Ne tegyünk semmit? Hagyjuk a megoldást a Teremtőre? Ha fatalisták lennénk, talán így tennénk (azaz nem tennénk), ám ezzel a saját emberi felelősségünket (és egyben emberlétünk morális gerincét) hajítanánk el magunktól széles ívben. Ám mielőtt görcsösen, kényszeres kontroll igájába görnyedve szorongani kezdenénk emberi kicsinységünk miatt, talán érdemes lenne elfogadni a határainkat. Bábelt építő korunkban ez komoly kihívás mindannyiunk számára. Érdemes lenne példát venni Assisi Szent Ferencről. Isten Szegénykéje – Il Poverello – nyolcszáz esztendeje élt ugyan, de tanítása friss és korszerű – mert örök. A lemondás útja nem véletlenül vezetett a Naphimnuszhoz, a gubbiói farkas megszelídítéséhez, a madarakhoz, akik figyelmesen hallgatták a szent prédikációját. Azaz a teremtett világgal való szentséges egységhez, ahol minden a Teremtőt hirdeti. A nyugati kereszténység napjainkban elnézést kér és küszöb alatt közlekedik: nem akarjuk, hogy az a vád érjen minket, hogy kéretlenül térítünk, ítélkezünk, hithirdetünk, ezért magánügyünkként kezeljük a vallásunkat.
Pedig a spirituális alapokra épülő világ- és emberszemlélet messzemenőkig többet tud nyújtani, mint az emberi hibafaktorokkal üzemelő környezetvédelem. A teremtésvédelem ugyanis nem egy önmagával meghasonlott középpont körül kering, hanem egy stabil értéket szolgál. Igen: szolgál. A gőgös ember a szolgálatot összemossa a szolgalelkűséggel, és kikéri magának. Pedig aki nem tud lehajolni és megmosni a lábát a rászorultaknak, mint a Mester tette az utolsó vacsorán, az nem fog tudni tartósan és eredményesen elköteleződni semmiféle jó ügy mellett. A teremtésvédelem alázattal, lemondással vezet a teljesség felé. Emberlétünk határpontjain tudjuk ugyanis újraértelmezni önmagunkat, és helyünket a világban. Mi lenne, ha elkezdenénk? Csak kis lépésekben. Amit lebontunk Bábelből, azt építsük be a bárkába. Szükség lehet rá még.
Vukovári Panna
