Egyik ismerősöm mesélte, hogy a gyermeke iskolájában az őszi szünet előtt rendezték meg a szülők-nevelők bálját, amelynek a meghívóján az állt: „öltözzetek be legmélyebb félelmeitek megtestesülésének”. Az ismerősöm csak legyintett, és a szokásos kis fekete ruhájában ment, mert nem szereti a beöltözést, ám a szülők többsége komolyan vette a meghívót. A Halloween jegyében számos apuka jelent meg műbaltával a fejében, és libbentek be boszorkányként az anyukák. És persze akadtak, akik valóban a legmélyebb félelmeikként debütáltak a bálon. A jelmezverseny győztese például gyászoló apaként egy gyerekméretű csontvázzal a karján érkezett, hiszen a legsúlyosabb szorongásai a gyermeke lehetséges elvesztésével függenek össze. Egy édesanya fekete hullazsákba bújt, mezítlábán pedig dögcédula jelezte: ő egy ismeretlen női holttest.
A barátnőm zavarban volt. De láthatóan a többség örömmel mutatta fel a sötétebbik énjét, és tombolta ki magát a pezsgő hangulatú táncparketten. „Velem van a baj?” – kérdezte az ismerősöm. „Nekem már a bállal is gondom volt, de nem akartam kimaradni belőle a gyerek miatt. Mert halottak napja környékén valahogy ízléstelennek érzem a bulizást. Tudom, mindenki halloweenezik, azt viszont nem tudom, kinek higgyek. Egyik családbarát honlap azt mondja, ki kell nevetnünk a félelmeinket, hogy túllépjünk rajtuk, és a halloweeni maszkabálok ebben segítenek. Aztán a másik gyerekbarát honlap azt mondja, hogy a démonok, rémalakok, hazajáró lelkek infantilizálása hamis illúzióba ringatja a korunk emberét, és a gyerekeket arra neveli, hogy ne nézzenek szembe a félelmeikkel. Most akkor mi van? A lányom oda van a tökfaragásért. Legyen lámpás? Ne legyen? Az osztálytársa szülei tavaly szerveztek „csokit vagy csalunk” partyt. Az egyik kislány egy véres játékbabával jelent meg és egy pisztollyal: ő volt az őrült anya, aki megölte a gyermekét. Mindezt tíz évesen. Gondolhatod, hogy idén nem akarom elengedni a lányunkat a partyra. Persze ő lesz a kis hülye a többiek szemében, de nem akarom, hogy horrorfilmeket nézzenek a pizsamapartin, ahogyan az lenni szokott. Mit gondolsz? Rosszul csinálom?”
Valóban megosztó a téma, de talán nem kellene újabb bőrt lehúzni a töklámpásokról, zombi-jelmezekről és az amerikanizálódás őrületéről. Ezek a motívumok szinte közhelyesen előkerülnek október vége felé a különböző fórumokon, hogy legyen min mérgelődni. Aki mérgelődés helyett inkább tovább böngész az interneten, csakhamar megtudhatja: ősi magyar népszokásaink között szerepelt a „tökvicsorik” kifaragása, a Néprajzi lexikonban a fiúk/legények játékszereként említik, amelyet főleg a lányok ijesztgetésére használtak ezidőtájt. Egyes helyeken még jelmezt is öltöttek, sőt, a Jászságban a töklámpásokat kihelyezték a temetőbe, hogy a népi hiedelemvilág szerint hazalátogató halottak szellemei utat találjanak. Mindaz, amit kelta hagyománynak tekintünk, idehaza is megvolt, és nincs is ezzel semmi gond. Ahogyan a népmesékben a próbatételekkel, miszlikre szaggatásokkal, újjászületéssel és számos rémséggel sincsen gond, hiszen a végességgel, halállal való ismerkedés kulcsát kapják meg a gyermekeink, amikor Fehérlófiáról, Vízi Péterről, vagy a Hollóvá vált királylányról olvasunk nekik. Akkor mi a gond a zombikkal? Meg a horrorfilmekkel? Meg a művérben tocsogó gyerekekkel?
A művérnek egyfelől nincsen hagyománya. Sem a zombiknak. Sem a horrorfilmeknek. A hagyomány ugyanis több mint szokás: a hagyománykincs, a folklór erőteljes szimbólumvilágot hordoz, amely transzformatív erejű. Amikor a gyerek (vagy felnőtt) a lehető legélethűbb módon öltözik be egy rémalaknak, a transzformációs folyamat realisztikussága éppen azt a lélektani előnyt oltja ki, amit hajdan egy busómaszk, egy tökvicsori, egy beavató mese a jelképessége által hordozott. A jelenkori ijesztgetésben nincsen meg a komédiák középponti eleme: a félelmeink nevetségessé tétele. Az élethű szörnyek, a horrorfilmek főszereplőinek pontos másolatai, a felapplikálható műsebek és társaik nem szimbolikusak, hanem mimetikusak, azaz csak lemásolják a borzongató elemeket, de nem hordozzák a transzformáció feloldozó erejét. A halloweeni bulik, csokigyűjtögetések, dekorációk elsősorban azért ártanak, mert megidézik a félelmeket, aztán úgy hagyják őket. Az ablakokban lógó csontvázak, kísértetek és démonok jelentésvesztetten árválkodnak: a boszorkányok, a szemgolyócukorkák, a levágott ujjnak megformázott virslistáskák csak partykellékek, pedig ha kicsit kontextusba tudnánk helyezni őket, lenne értelme a halloweeni őrületnek is. Hiszen vegyük csak példaként a középkort, ahol haláltánctól, csontvázaktól hemzsegtek a kódexek, templomfreskók és faragványok. Senki nem kéri számon rajtuk, hiszen egy jól kirajzolható szellemi háttérbe illeszkedett be a mulandóság megidézése: az emberek tisztában voltak a végső dolgokkal (ars moriendi), és azzal, hogy a földi életnek bármikor vége szakadhat. Ezt idézték fel szimbólumokkal, ezt a szembenézést dolgozták fel a koponyákkal és egyéb jelképekkel.
Korunkban a szembenézés: luxus. Az a bajom a halloweeni rituálékkal is, hogy a felszínen mozognak. Ahelyett, hogy a mulandóság feldolgozásához a maszkok mögé néznénk, megállunk a felszínen: azt tartjuk riasztónak, ami annak látszik. Élethűen és sokkoló módon. Láttam egy fotót: egy faluban valaki a kereszt tövében álló Máriára „sikoly”-maszkot húzott az ijesztgetés jegyében. A szentségtörés mélyen felkavaró. Akárcsak az a jelmez, ami egy művelődési ház honlapján jelent meg: egy állapotosnak öltözött asszony hasából véres játékbaba keze és lába lóg ki, mint aki áttöri épp a hasfalat. Gyomorforgató. Ha a halloweeni muri nem ad mást, mint a biztonságos normák időszakos ledöntését, akkor az a muri: veszélyes. Tulajdonképpen az az iskola, ahol a legmélyebb félelmek megtestesítésére hívták fel a bálozókat, nem tévedett: ez volna a dolgunk Mindenszentek előestéjén. Csak hát a saját félelmeinkkel nehéz dolog szembenézni. Sokkal könnyebb baltás gyilkosnak öltözni és hülyén röhögni magunkon. Mert a hülye röhögés nem ugyanaz, mint a felszabadult öröm. (Pedagógusként pedig halkan megjegyzem: ez bizony a kisgyerekeknek lélektanilag sem biztos, hogy jót tesz a halloween-láz. Ezek a túlságosan realisztikus horrorlátványok a kis pszichéjüket igencsak megterhelik, még akkor is, ha mókaként van tálalva számukra a csontvázkezes hajcsat és a madárpókos hajpánt.)
A hajdani népszokások jó érzékkel illesztették be október végére a töklámpásokat, hiszen a transzformatív út itt nem ért véget: ezzel csak elkezdődött. Hiszen november elsején Mindenszentek ünnepét üljük: azokra emlékezünk, akiknek sikerült szembenézniük a félelmeikkel, s így az elmúlást és végességet nem mint fenyegetést, hanem mint lehetőséget élték meg, túlnőve az anyagi világ keretein, példaképül sokak javára. Csak hát manapság a szenteket az iskolai tananyag apróbetűs részébe száműztük, a Mindenszentek pedig csak egy extra szabadnap a legtöbb embernek, ahogyan a halál, élet és túlvilág kérdései is pusztán zavaró, ergo száműzendő témák. Pedig mélység nélkül nincsen magasság. És magasság nélkül sincsen mélység. November másodikán emlékezünk szeretett halottainkra. A veszteségnek, a gyásznak, a halálnak külön kultúrája volt, és lehetne manapság is. Ahogyan a temetőjárásnak, a mulandóság pedagógiájának, a gyászolók megsegítésének is. Ha ez hiányzik az életünkből: védtelenek vagyunk a legmélyebb félelmeinkkel szemben: mitévők legyünk, mi, akik porból vétettünk és porrá leszünk? Mi dolgunk van itt a Földön? Hogyan tudjuk megharcolni a harcot, megfutni a pályát? Hogyan dolgozzuk fel szeretteink elvesztését? Mihez kezdjünk az öregedéssel? Drámai kérdések. A legfontosabb kérdések. Mi lenne, ha idén a kifaragott töklámpások fényénél nem a hazajáró lelkek találnának utat, mint azt a folklórban hitték, hanem mi találnánk haza: az emberlét legnehezebb kérdéseinek félelmetes árnyait azzal a fényességgel űzve el, ami legyőzte a halált? Hogy Mindenszentek és halottak napján a sötétség és kétely helyett a fény diadalmaskodjék.
Vukovári Panna
