Nagymamám idegenvezetőként egy belga csoportot vitt a Parlamentbe – valamikor a kétezres évek elején. Az ifjú belgákról csakhamar kiderült, hogy a nyugat-európai balos romantika bűvöletében érkeztek hazánkba. Nagyanyámtól pedig mi sem állt távolabb, hiszen ő megélte a kelet-európai balos érában a rettegést, a deklasszálást, az apja elhurcolását, az ÁVH-s utcabizalmi rendszeres jelentéseit – és még hosszan lehetne sorolni, mi mindent. Elég az hozzá, hogy a Parlamentben éppen az akkori politikai szcéna egyik ismert alakja szólalt fel, akiről tudvalevő volt, hogy az apja korábban az Andrássy úton körömletépéssel foglalatoskodott. Nagymamám gyorsan meg is osztotta ezt a tényt a belgákkal, akik felháborodtak a kommentáron, mondván: „Asszonyom, az apák bűneiért nem felelősek a fiúk!” Nagyanyám sem volt rest, s így replikázott: „Ezt volna szíves annak az úrnak meg az apjának is megmondani, aki a cimboráival együtt a diktatúra kegyeltje volt? – mutatott a politikusra. – Az én gyerekeim meg azért voltak kitaszítottak, mert a férjemet, aki Ludovikás tiszt volt – és aki mellesleg hazahozta a századát a Don-kanyarból -, ott, annak az úrnak az apja meg a cimborái osztályellenségnek kiáltották ki?! Az én gyerekeim bezzeg bűnhődhettek az apjuk bűnéért, ami nem is volt bűn…” A fiatal baloldali belgák erre helytelenítőleg csóválták a fejüket: „Ez a bajuk maguknak, magyaroknak: a múltban élnek. El kellene engednie a sérelmeit.” – és feljelentették nagyanyámat a turisztikai cég vezetésénél, mondván, elfogult és korszerűtlen a gondolkodásmódja.
Talán elfogult volt, de ennyi engedtessék meg neki. A téma kényes: vajon meddig kell, meddig lehet a múltban élni? Milyen szemüveggel szabad vizslatni a szeretteinket, milyen meghasonlások, tragédiák, a későbbi generációk számára feloldhatatlan drámák lapulnak a mélyben? Ki mit tett és miért? Elvből? Félelemből? Nyereségvágyból? Jellemtelenségből? Kényszerből? Ki és hogyan súlyozzon? Különválasztható a közéleti szerepvállalásunk a magánéleti arcunktól? Megválaszolhatatlan kérdések. Belenézni a múlt mély kútjába – szükségszerű. Ám megfelelő kapaszkodók nélkül könnyen beleszédülünk abba, amit látunk. Sokan róják fel, hogy a rendszerváltáskor hazánkban nem történt meg az elszámoltatás, ezért az új struktúrák sem kezdhettek tiszta lappal. A múlt ostorozása, a múlt felett való busongás, netán a múlt megtagadása tetszetős és könnyebb út, mintsem a következményekkel szembenézni. Ehhez nincsen zsinórmértékünk, nincsen szamárvezetőnk, semmi rutin, semmi mankó. Dermesztő és szégyenteljes tehetetlenség, düh vagy pánik tölt el, ha kinyitjuk a múlt aktáit. Eszembe jut egy hajdani kolléganőm, aki mindig rajongva beszélt néhai férjéről. Az ember történelemtanár volt, majd „szovjetológus” lett. Kolléganőm nemigen akarta tudni, mivel is foglalkozik az ura, ám miután meghalt a férfi, kutatni kezdte az iratokat. Így jutott el a III/III-as aktákig, ahol egy kedves ügyintéző azt mondta: „Nézze, a férje aktái ötven évre zárolva vannak. Ne bolygassa a dolgot. Maradjon meg szerető apaként és társként az emlékeiben. A többi ne számítson, ha javasolhatom.” De vajon lehet nem bolygatni a múltat? És kinek a múltját, milyen módon kell feldolgozni? Ki segít a szembenézésben, mikor a szentjeink ördögi vonásait megpillantjuk?
A minap elgondolkoztam: vajon hogyan fest majd a jövőben egy szentté avatási per? Az ördög ügyvédjének szerepében minden bizonnyal a mesterséges intelligencia fogja átszkenneli az aspiráns minden mailboxát, minden chat-paneljét, minden elküldött fotóját és üzenetét, még azt is, amit kitörölt. Pár pillanat alatt ki fog derülni a pőre igazság… vajon itt az ideje, hogy a virtuális valóságnak is külön morálteológiája alakuljon ki?! Hiszen elég lehet egy meggondolatlan komment, egy rosszul beírt keresőszó, egy bizalmaskodó sms, és az életszentségnek befellegzett. Aztán tovább pörgettem a gondolataimat: életünk minden egyes momentuma bármikor hozzáférhető lesz lassan, GDPR ide vagy oda. A meztelenség új kategóriáját ismeri meg az emberiség: a virtuális szégyenkezés fogalmát. Nem véletlen, hogy a tinik körében a kiberbullying – vagyis az internetes zaklatás/bántalmazás oly gyakori probléma. Az egymásról készített képekkel való visszaélés, a testszégyenítés, az identitáslopás és még sok hasonló gonoszkodás abban az ősi, emberi megélésben gyökerezik, amit az első emberpár az édenkertben töltött utolsó pillanataiban tapasztalt meg. Azt, hogy meztelenek.
A lemeztelenedésnek napjainkban önként és dalolva tesszük ki magunkat, mert miközben gyanakvónak, dörzsöltnek és cinikusnak mutatkozik korunk embere a földi valóságban, addig a virtuális térben naivan adja meg lakcímét az adathalászoknak a neten; oszt meg gyermekeiről fotókat a közösségi hálón; ad engedélyt alkalmazásoknak, hogy hozzáférjenek a készüléke adataihoz. Ez a fajta láthatóság csak addig viselhető el, amíg nem látunk tisztán. Elég azonban egyetlen rossz címzettnek küldött rövid üzenet, és máris összeomlunk: pörög az agyunk, hogy vajon időben visszavontuk-e az írottakat. Mit gondol az a másik, amiért életünk nem neki szánt szegmensét fedtük fel előtte. Hirtelen sebezhetővé válunk, és megízleljük a kiszolgáltatottságot.
Szégyen. Nem szeretjük ezt a szót. Manapság a nevelési tanácsadók szigorúan elhatárolódnak a régi szófordulattól, és óva intenek, hogy azt mondjuk gyermekünknek: „szégyelld magad”! Persze, parancsra nehezen megy restelkedni, de mint mindent, ezt is tanulni kell. A lelkiismeret szavát meghallani már önmagában nagy teljesítmény, nem hogy azt tenni, amit sugall az embernek. Márpedig ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk, a megfelelő helyen és időben igenis kell egy csipet szégyenérzet: nem ókeresztény babonaság ez, nem is poroszos pedagógiai csökevény, hanem a civilizációban társas lényként, konszenzusos keretrendszerben élő individuum alapkészsége. Hiszen ha szégyentelenül élnénk, akkor az emberiség nagyon gyorsan gyakorló szociopaták anarchikus kakasviadalába züllene. A disztingválni tudó társas lény képes felmérni tettei súlyát, és ha hibázik, bekapcsol a szégyenérzet. Ez egészséges reakció, mégis mumussá vált, mert korunk embere elfelejtette, mihez kezdünk a bűntudattal. Az elakadást és megrekedést, az individuum vergődését, az ítélkezésből fakadó megszégyenülést azonosítja a fogalommal, ami eredetileg katalizátor a megújulás útjaihoz. A változáshoz. A fogadalmak megtartásához. A jellem erejéhez. Ám ehhez nem elég dágványozni, átkozódni, mutogatni. Ehhez tudni kell főt hajtani, hogy azután emelt fővel folytathassuk utunkat. De ezt a lehetőséget már alig látni napjaink homályos útvesztőjében.
Paradox világban élünk: noha átláthatóvá tesszük magunkat a virtuális tér számára, valós mindennapjainkban a szembesülést és szembesítést nehezen viseljük el. Még a mulandó anyag síkján sem kellemes tükörbe nézni: ezért virágzik a plasztikai sebészet és a szépségipar; de sokkal kellemetlenebb a lelkitükröt elővenni. Mert amit ott látunk, arra nincsen gyors, kényelmes, bankkártyával megfizethető kozmetikázás. Emberségünk határait, vétkeinket, igen, bűneinket és otromba lépéseinket, jellemgyengeségünket, függőségeinket és megannyi lelki „ráncunkat” megpillantani drámaibb, mint amikor arcunkkal vagy alakunkkal vagyunk elégedetlenek. Itt nincsen botox, nincs zsírleszívás. Akkor mi van? Az van, aki VAN, ám Akit hanyatló európai kultúránk veszettül tagad a felvilágosodás kora óta. Korunk Bábelében eltörik és megtapossák a lelkitükröt és átcímkézik a fogalmakat, mert a tagadás egy darabig könnyebbnek látszik, mint a szembenézés. A keresztény értékek útja a keresztúton át vezet a feltámadásig. Embert próbáló vállalkozás, amit a spirituális hontalanság korában nem sikk választani. Mi lenne, ha a közelgő nagyböjtben mégis belenéznénk belső tükrünkbe, s virtuális útvesztőinket háttérbe szorítva, az igazságot keresve és követve a hazatalálás bátorságát mutatnánk fel a bábeli zűrzavarban?
