Gyerekkoromban a szenesemberek szurtosan hurcolták fel a lépcsőn, majd zúdították a pince torkába a brikettet. Volt tojás formájú, volt szappan-alakú, de gyerekként csakis a hóemberépítés szempontjaiból osztályoztam a szenet, a fűtőértéke és származási helye hidegen hagyott. A szenesemberrel hajdan még ijesztgették a gyerekeket, és bár attól nem tartottak a szüleink, hogy elragadnak minket a puttonyukban, mint valami rossz krampuszok, de tény, hogy ha a szén érkezett, nekünk a szobában kellett lennünk. Egyszer kiosontam, és a vadászházból lestem, ahogy érkeznek, hosszú sorban, káromkodva. A mai gyerekek persze nemigen ismerik sem a puttonyt, sem a krampuszt, sem a szenesembert, de még a szenet sem. A távhő, a gázláng, a padlófűtés korában honnan is ismernék a brikettet? Sokan a szót sem hallották soha. Hóembert pedig maroknyi hóból, pici hógolyókból építenek, hiszen változik a világ, a klímaválság idején kis hazánkban a hóhelyzet bizony nem ad alkalmat a nagyhasú, kétméteres hóóriások izzadságos megépítésére. Marad a mesekönyvek világa, amelyekben Szent Miklós szép lassan eltélapósodott, majd a deszakralizált Mikulás némi fazonváltással Santa Claussá amerikanizálódott. A szenesember puttonya, amit a krampusz cipelt, egyszerű zsákká alakult át, és idő közben a lappföldi turistacsalogató rénszarvasfogatok is megérkeztek. Hogy teljes legyen a káosz, hol itt, hol ott bukkan fel: a hajdani vállalati télapók kapitalista rokonai a plázákban grasszálnak, de érkezik a Mikulás az iskolákba, óvodákba, templomokba, önkormányzatokba. Mifelénk többnyire december 6-án toppan be egy nagy halom édességgel, de összességében egész decemberben itt kószál, mint amolyan reklámarca a karácsonyi nagybevásárlásnak. A krampuszok és a virgács rég kikoptak a kelléktárából, rég nincsen megkülönböztetés a jó és rossz gyerekek között a listáján, nincsen pedagógiai vonzata, a gyerekek amolyan édesség-nepperként gondolnak rá.
Egy osztrák falu képsorait kísérem az instagramon, ahol a napokban megosztották a helyi szokásokat, és nosztalgiával vettem észre Szent Miklós püspöksüvegét, papi ornátusát, pásztorbotját az alpesi Mikuláson. Az ottani fiatalok busó-szerű krampusznak öltöztek, fekete kosokként szaladtak a hóban a szent elől. A sztaniolba csomagolt édességek is a békebeli karácsonyi képeslapokat juttatták eszembe, még a monarchikus időkből, ahol a krampuszok hosszú, kunkori nyelvvel, feketén kukucskáltak be az ablakon. A tél, a fagy, a sötét jelképe persze már jó ideje biedermeier bájt kapott, de az osztrák falu hagyományos télfuttató mikulási szokásait látva betekinthettem egy jóval szilajabb világba, ahol még nem vesztette el az eredeti súlyát a fény és az árnyék küzdelme. Nem jó cukisággá szelídíteni a gonosz erőket, aranyos kisördögöknek hazudni a gonoszságot, amely létezik – hiszen tapasztaljuk nap mint nap. És nem jó süteményt faló játékgyárossá alacsonyítani Szent Miklóst – hiszen azt a jóságot és becsvágytól mentes nagyvonalúságot, amit a legendái felmutatnak az utókornak, jó lenne megtapasztalni nap mint nap. Manapság azonban a mikulási készülődésből kiveszett az erkölcsi tartalom: a jó és a rossz morális alapon történő különválasztása mintha tabu lenne. Bizonyos lózungok mentén lehet ugyan ítélkezni és démonizálni, de ennek köze nincsen az etikához.
Egy szó, mint száz: a virgács és a krampusz kikopott a decemberi ünnepkörből. Bár igaz, ami igaz, nem jó a falra festeni az ördögöt, de eltagadni sem tanácsos. No, nem a középkori freskók ijesztő mumusaira gondolok: hanem arra az erkölcsi minőségre, amit rossznak hívunk. Korunk gyermekeit a legtöbb szülő annak az elvnek a mentén neveli, hogy nincsen rossz gyerek. Valóban nincsen, de a tűzre rossz fát tevő gyerek – igenis van. Már egészen kisgyerekként kialakulnak olyan magatartási mintázatok, amelyeket nem szabad hagyni elburjánzani. A módszerek mára szerencsére sokszínűek, és a Mikulásnak sem kell elfenekelni a csintalan csemetéket, mint tette azt a szüleim, nagyszüleim gyerekkorában. De hogy a karácsonyi készület során igenis lehet a régi jóságingecskék mintájára számos önreflexív játékkal és feladattal készülni – az is tény. Kár, hogy sok szülő kihagyja ennek a lehetőségét, mondván, szükségtelen drillnek teszi ki a gyermekét a „jóságverseny”. A rosszaságról meg nem is szívesen beszélnek, nehogy frusztrálják a fejlődő fiatal személyiséget. Csakhogy önmagában az elhallgatás – nem old meg semmit. Sőt, védtelenné és felkészületlenné tesz, hiszen a határok oltalmazó keretei nélkül a gyermekünk elbizonytalanodik. Csak nem mindegy, hogy kerítést, vagy villanypásztort, netán szögesdrótot húzunk ki emlékeztetőül…
Szent Miklós krampuszai eredetileg a megzabolázott sötétséget, a fegyelemre szoktatott ösztönöket jelképezték. Az aranyozott és cukrokkal díszített virgács pedig a krisztusi jóságot szimbolizálta, amely nem ítélkezik, hanem jóvá teszi az általunk elkövetett hibákat. Az édességek hajdan valódi ajándéknak számítottak: még az én gyerekkoromban sem ettünk csokoládét akkor, amikor kedvünk szottyant hozzá. Manapság Nyugaton nem luxuscikk sem a cukorka, sem a csokoládé, sem más egyéb finomság. Már nem jutalom, alkalmi dopamindopping, hanem megszokott csemege. Pedig milyen jó is volt vágyakozni egy-egy ínyenc falatra, svájci csokira, kakaóra… konkrétan pedagógiai hatással volt ránk ez az apróság. Amikor a mai szülők nagy többsége mindent megad a gyermekének, mert úgy hiszi, rossz szülő lenne, ha nem így tenne, egyetlen dolgot felejt el: hogy pont ezzel veszi el szeme fényétől a várakozás izgatott örömét. Az önfegyelem képességét. A kiégéssel szembeni reziliencia alapjait. Szóval nem csoda: jön a Mikulás, és nyakló nélkül nyakon önt mindenkit a különféle édességgyártó cégek giga-mega előre készített szortimentjével. Az az osztály, amelyik mandarint, szaloncukrot és földimogyorót kap az iskolai szmk-s szülők jóvoltából, többnyire csalódottan hajigálja szét a csomag tartalmát. Egészen egyszerűen nem éri el az ingerküszöbüket, nem elég színes, szagos, túl retró… sikerült elvárássá emelnünk azt a kedves figyelmességet, amelyre a Szent nevelt sokszáz éven át. De sajnos csak egyoldalú elvárássá, és ez mit sem ér. Sőt. Ijesztő.
Izgalmas kihívás elé nézünk: a jövő gyermeke garantáltan nem kap szenet, hiszen kiapadóban vannak a készleteink. Vagy ha mégis azt kapna, lassan jutalomszámba fog menni. Mire taníthatja meg a polgári réteg a csemetéit Szent Miklós kapcsán? Talán arra, hogy nagyon nem egyértelmű mindent megkapni? És hogy akár párszáz kilométerre tőlünk mennyire nagy örömöt szerezne az a mikulási csomagocska, amit mi elhajítanánk? Vagy talán arra, hogy igenis van mindannyiunknak sötét oldala, és rajtunk múlik, hogy a fényeinket vagy az árnyainkat tápláljuk? És hogy a fényeinket úgy táplálhatjuk, ha másokat táplálunk, ruházunk, oltalmazunk? Mi lenne, ha a karácsonyi külső dekorációk, fényfüzérek, girlandok és egyebek helyett a belső megtisztulásunkra figyelnénk? A rossz és jó, a fény és árnyék különválasztására – az önreflexióra és önfegyelemre, amelyek a jövő emberének nélkülözhetetlen alapkellékei lesznek.
Vukovári Panna
