Életem egyik legszebb bókja volt, amikor egy kollégám azt mondta anno: „Körülnézek a munkahelyünkön, és szolgákat látok. Te vagy az egyetlen szabad, és ez rám is felszabadítólag hat.” Annyira meghökkentem, hogy évek múltán is el-elmerengek azon, vajon igaza volt-e a kedves régi munkatársnak. Egyáltalán: mit jelent szabadnak lenni? Van egyáltalán szabadság, vagy csak illúzió? Esetleg van egy pont, ahol meg kell állnunk, és elfogadnunk, hogy eddig és nem tovább? Vagy sic itur ad astra? Irány a csillagos ég?
A hősök, pláne a szabadsághősök – élükön Petőfivel – minden bizonnyal azt mondanák: addig nincsen megállás, amíg el nem értük a Kánaánt! Na de nem utópia ez? A földi társadalmak és szervezetek tökéletlensége köztudott, aki el akarja hitetni azt, hogy minden államformák vagy szervezetek legjobbika az övé, az alighanem diktátor vagy szektavezér. A Kánaán ígéretének beteljesüléséről az Ószövetség lapjait forgatók bizony tudják: nem volt sétagalopp, sokkal inkább vér, hitszegés, háborúság… mondhatni mindmáig nyugtalanító a status quo az Ígéret Földjét illetőleg. Naivitás lenne azt hinnünk, hogy a szabadságjogok kollektív Kánaánja csak úgy elérkezik, akármennyit is küzdünk érte. A tanulság ugyanis már a bibliai időkben is az volt, hogy a közösségi célokat mindegyre felülírták az egyéni érdekek, és az emberi gyengeség miatt a választott nép komoly vargabetűket tett az eredeti útvonalhoz képest. Na de miért is bírálja felül az ember az Úr törvényeit, ha tudván tudja a kockázatokat? Az a helyzet, hogy napjaink embere nincsen tisztában a kockázatokkal: a modus vivendit, miszerint tiszteljük a Teremtőt, elavult penzumként vágja sutba, a modus operandit, vagyis az embertárs szeretetét félreértelmezi. Pedig a Kánaán ígérete – akkor is, most is – szorosan kötődik a főparancshoz. Az értékrend mint életmód valós belső hierarchiára épül: az ember meghajol a Teremtője előtt, és beilleszkedik a teremtés rendjébe. Az alázat itt nem megalázkodást és nem szolgaságot jelent, hanem felszabadító felismerést. A határaink és egyben lehetőségeink valós észlelését.
Társadalmunk hamis illúziót dédelget mind az ember határpontjairól, mind a lehetőségeiről. „Bármi lehetsz, csak akarnod kell.” – hangzik el a közhelyes hazugság, sulykolva az egónövelő tévhitet, hogy „csak rajtad múlik”. Égbekiáltó badarság: hiszen oly sok minden a hatáskörünkön kívülre esik – elég csak arra gondolni, hogy a kocsiban ülünk a dugóban. Akarhatok én repülni – nem tudok. És hol van ez a valóban nagy határpontoktól, amelyekbe az emberlét során beleütközünk, s tehetetlenül állunk. Korunk embere – főként fiatalja – dühöt és frusztrációt érez, mert nem akarja, nem képes elhinni, hogy falba ütközött: ezért még kétszer-háromszor nekirohan teljes erőből, fejjel nekicsapódik, mert hazugságban és önáltatásban él. Napjainkban valóban olyan civilizációban mozog a jóléti társadalom vélemény- és világformáló szelete, amelyben igen széleskörű a kényelmi és ideológiai kínálat. A vágyak megvalósítása, a vagyon megszerzése, a siker non plus ultrája az élet értelmévé nőtte ki magát. Bakancslistákat írunk, hogy mi mindent akarunk még megtenni, mielőtt meghalnánk, és a szabadságunk bizonyítéka, emberi erőnk felmutatása, amikor sikerül kipipálni a listáról ezt vagy azt.
Nagyszüleim és szüleim nem vezettek bakancslistát. Viszont túléltek háborút, diktatúrát, felneveltek gyerekeket, ápoltak időseket, generációkon keresztül örökítettek bútorokat, ruhadarabokat, könyveket: könyveket olyan tájakról, ahova nem juthattak el, de olvastak róluk. Nem felejtem el nagypapám bélyeggyűjteményét: hétvégén együtt rendezgettük, és beszélgettünk, melyik honnan érkezett, és csak ámultam, micsoda csoda hírnökei a kis, színes képek. Nagyszüleim és szüleim olyan világban éltek, ahol az ember egyéni szabadságjogát és a közösség jogait is megnyirbálták, mégis szabadok maradtak, nem pedig szolgák. Mert lélekben és emberi szuverenitásukban ragaszkodtak az értékrendjükhöz, ahhoz a hierarchiához, ahol nem az uraságoknak, hanem az Úrnak szolgáltak hűségesen. Nem volt könnyű életük. Nem volt csillogó, külső szabadságfokokkal ékes, sőt, ellenkezőleg. Mindenhol falakba ütköztek a világban. Azaz csak majdnem mindenhol. Fölfele szabad volt az ég… és ez, úgy láttam a példájukból, a legigazibb szabadságfok.
Korunk nem szereti a szabályokat, pláne nem a parancsokat. Pedig a főparancsot érdemes lenne megfontolni: az értékalapú emberi szabadság ugyanis más, mint a szabadosság. Olyasmi ez, mint a váteszek és influenszerek közötti különbség. Nem szeretem, amikor olyan „hozzuk közel a fiatalokhoz a múltat” szlogenbe botlom, miszerint Petőfi az 1800-as évek influenszere lett volna. Mert nem volt az. Az influenszer – ahogyan a megnevezése is mutatja – befolyásol. Nem önként s dalolva, hanem jó marketinggel, megélhetési – gyakran reklámcéllal. Ezt a befolyást a gazdasági érdek irányítja, így minden társadalmi célkitűzés, amelyet az influenszerek tűznek lobogójukra, látens módon – de nagyon is valósan – egy anyagi érdek, marketingkampány kiszolgálójává válik. A legkarakánabb hangon felszólaló influenszer sem szuverén, pláne nem szabad – hiszen tevékenységét szponzorok finanszírozzák, a kattintásokat és követők számának növekedését gyakran tanácsadók követik. Petőfit és a Tízek Társaságát nem pénzelte senki. Ezek a fiatalok – egy ódivatú szóval élve – lánglelkűek voltak. Vagyis egy idea, egy eszme szolgálatába állították a tehetségüket, egyéni szabadságfokaikat, megélhetésüket és magánéleti boldogságukat is akár, – szintén ódivatú ethoszként – áldozatot hozva a közösségért. A vátesz morális kategória: hatással van a tömegekre – épp az erkölcsi elemelkedettsége okán. Az influenszer pusztán követőket generál, kockázata mindösszesen ebben mérhető le. A közösség nem egyéb ebben a folyamatban, mint eszköz. A váteszek az életüket tették fel a reformkori mottóra, amelyet Kölcsey fogalmazott meg: „hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derűl!” A közösség szuverenitásának eléréséért az egyén a saját szabadságát is kockára tette egykoron – s egy olyan történelmi csúcsélményt generáltak ezáltal, amelyet a mai napig emlékünkben őrzünk. Mi lenne, ha nem csak emlékeznénk 1848 márciusára, hanem mintának tekintenénk őket morális értékrendjükben, közösségi felelősségvállalásukban és önzetlenségükben?
