Az új esztendő sokak számára rosszkedvűen szokott indulni: a szilveszteri kialvatlanságot, pezsgő- és petárdadurrogást, riadt kutyák vonítását és a kötelező lencsefőzeléket éppen úgy magunk mögött hagyjuk, mint karácsony fényes áhítatát, melyre hosszú heteken át készültünk. Szomorúan és elhagyottan világítanak még ugyan a fényfüzérek, némelyek pedig meg sem várják vízkeresztet, hogy a pergő levelű karácsonyfát utcára hajítsák. Egyesek makacsul fogadkoznak, hogy aztán ne tartsák be a fogadalmaikat, mások meg makacsul fogadkoznak, hogy ők ugyan nem fogadnak meg semmit… Megjelennek a közösségi oldalakon a fanyar humorú mémek arról, hogy a jövő sem lesz jobb, mint a múlt volt, és természetesen az asztrológusok, időutazók és egyéb orákulumok is minden év elején kinyilatkoztatják, hogy sorsfordító időknek nézünk elibe. Ezzel természetesen nem lehet mellélőni, hiszen a sorsunk folyamatosan fordul: kérdés, hogy merre. Ilyenkor, év elején, ránk szakad a „hogyan tovább”, „mi lesz velünk” érzése, és felsóhajtunk: „messze még a vége”. Mintha ugyan egy naptári év vége bármit is jelentene.
Bevallom, szeretem a januárt. Még elevenen lobog bennem a láng, a karácsonyi gyertyák fénye, és örömmel bíbelődök az előző évem összegzésével, akárcsak a következő esztendő terveivel. Kijelölöm, miben és hogyan szeretnék változtatni, és emlékeztetőül kis cédulákat tűzök ki az elhatározásaimról. Az egyik ilyen cédulán az áll: TALÁLKOZNI. Kis keresztlányom, aki éppen most tanul olvasni, nagy buzgalommal betűzte a színes papírokat. „Találkozni? De kivel?” – tárta szét kezecskéit értetlenkedve. Találkozni mindenkivel és bárkivel. Találkozni azokkal, akik fontosak számunkra, akikkel öröm az együttlét, akikkel ápolni és gondozni szeretnénk a kapcsolatunkat. Találkozni azokkal, akiket eddig elhanyagoltunk, akiket elsodort mellőlünk az élet, akiket a szívünkbe zártunk, de kirekesztettünk a perceinkből és óráinkból. Találkozni olyanokkal, akikre más nem, vagy alig szán időt: az idős asszonnyal a szomszédban, akinek külföldön laknak a gyerekei; a múlt meséit ismételgető öregemberrel, akit senki sem hallgat meg; a kelekótya és rosszul öltözött nővel, aki a macskáival él. Hosszan lehete sorolni, hiszen mindannyian ismerünk valakit, aki a peremvidékre szorult. Akit egy-egy találkozással, jó szóval, figyelmes hallgatással vissza lehet hozni a társadalom életteli sodrába.
Találkozni annyit jelent, mint rátalálni. Rátalálni a másik ember értékeire. Rácsodálkozni és értékelni azt, aki ő maga. Találkozni annyit jelent, mint megtalálni. Megtalálni azt, aki elveszett, aki elkallódott, és érte nyúlni, meglelni benne azt az elveszett bárányt, akit nem hagy magára a pásztor. De találkozni azt is jelenti, hogy kitalálunk közösen egy olyan lelki, szellemi és fizikai teret, ahol jó nekünk. Ahol biztonságot adunk egymásnak. Napjaink bizonytalanságában ez az egyetlen lehetőségünk a szebb jövőre: megélni a találkozás pillanatainak igazságát. Mert találkozni azt is jelentheti, hogy amikor mi vagyunk elveszettek, riadtak és magányosak: van, aki megtalál. Egy jó szóval, egy mosollyal, egy kedves beszélgetéssel. Találkozhatunk a bajban, találkozhatunk az örömben, de összetalálkozhatunk valakivel váratlanul és véletlenül. Életünk találkozásaink sorából rajzolódik ki: minden emberi kapcsolatteremtés újabb és újabb lehetőséget rejt: egymásra találás által az igazabb önmagunkra találás utait. Talán idén érdemes jobban és tudatosabban odafigyelnünk ezekre az utakra.
Újév reggelén kutyasétáltatás közben a januári ködben egy szegényesen öltözött férfialak rajzolódott ki, amint a kukák között bogarászott. Közelebb érve láttam, hogy mosolyogva próbálgat egy műanyag kardot, majd a kukából kihalászott zöld szuperhős figuráját méregeti látható örömmel. Mikor észrevett, úgy érezte talán, hogy magyarázattal kell szolgálnia, és odakiáltott: „Ezen a környéken karácsony után annyi régi játék kerül a szemétbe. Semmi bajuk! Hazaviszem a gyerekeknek, nálunk ilyenkor van karácsony.” A szívem hasadt meg, ahogy ez az édesapa foghíjasan rám nevetett, miközben a rózsadombi kukákból diadalmasan összeguberált játékokat gondosan eltette egy nejlonzacskóba.
Egy kedves, nyugdíjas kolléganőmnek minden évben postára adtam karácsony előtt egy-egy naptárt, amit magam rajzoltam. Idén azonban a környékünkön bezárt az összes postahivatal, így az jutott eszembe, hogy személyesen látogatom meg az idős asszonyt. Kicsit tartottam a találkozástól: a kolléganőmnek három éven belül meghalt a férje, az édesanyja és az egyetlen lánya is. Agresszív természetű veje többször bántalmazta a törékeny asszonyt, végül az imádott unokákat is elvadította a nagyanyjuktól. Kolléganőm teljesen magára maradt egy nagy házban, ahova belépve mégis harmóniát, örömöt és békét éreztem. A nyugdíjas hölgy csinosan felöltözve várt, a lakása karácsonyi díszben fogadott, és ahogy a patyolattiszta kanapén üldögéltem, hallgatva a szívszaggató történetét, amiből mindig a jót emelte ki, ragyogóan, tisztán és példaadóan, ugyanazt éreztem, mint amikor a kukában ajándék után keresgélő édesapával találkoztam. A szívem összetört ugyan, de valami szárnyaló és fénylő katarzisban támadt fel, mert ez is egy IGAZI találkozás volt. Olyan, ami után más emberként folytattam az életemet.
Az ünnepek óhatatlanul felidézik azokat, akik elmentek: akik már nem folytatják velünk az egyre újabb naptári éveket. S velük együtt felidézik az elmulasztott találkozásokat is. Egyetemista koromban nyelvjárásgyűjtésre mentünk Decsre és környékére. Mikor meghallotta a nagyapám, felvillanyozódott: egyik hajdani katonatársa Decsen élt, s nagyapám gyakran járt nála. Elragadtatva beszélt az ottani népviseletről, a szokásokról, sőt, még egy videókazettát is hozott a faluról, amit mindenáron meg akart mutatni. Hívott, menjek át, nézzük meg együtt. Én pedig mindig találtam valami halaszthatatlan dolgot, ami miatt a találkozás elmaradt. Végleg és örökre, mert nagypapám meghalt, én pedig magamra maradtam a decsi videókazettával, amit már nem tudnék lejátszani egyetlen modern technikai eszközön sem. Most azonban segítségemre sietett a világháló, és egy közismert videómegosztó oldalon megnéztem egy filmet a decsi népviseletről és szokásokról. Úgy éreztem, mintha nagypapa is mellettem ülne, vagy régi szokásához híven huncut mosollyal kommentálná a képsorokat odaátról.
Az idő múlása eszükbe juttatja az elrontott, elhibázott találkozásainkat is: megszakadt kapcsolatokat, bántó szavakat, sértettségeket. Vannak visszavonhatatlanul elrontott találkozások mindannyiunk életében, megszakadt barátságok, irigyek és munkahelyi viszálykodások éppen úgy, mint haragosok és válások. Van, hogy mi hibázunk, van, hogy minket sebeznek meg, gyakran pedig mindkét fél téved – és eltéved. Ezek a tévútra sodródott találkozások olykor egy életen át teherként telepszenek a szívünkre: évek múltán is élénk párbeszédet folytatunk magunkban a rég köddé vált ellenlábassal, és néha az ágyunkban forgolódva eszükbe jut a múlt, és nem hagy aludni…
Január elején itt az idő, hogy letegyük a fájdalmas batyuinkat: akivel lehet, békét kössünk, akivel nem lehet, annak kívánjunk magunkban minden jót, de a terheit ne cipeljük tovább. Mert elérkezett az idő, hogy találkozzunk a fénylő lelkű önmagunkkal, aki a kukában és a sorscsapások közepette is megtalálja a kincset, és felmutatja, megmutatja másoknak. Azoknak, akiknek van bátorsága időt és figyelmet áldozni a valódi emberi kapcsolatokra. Mert ezekből a kapcsolatokból szövődik biztonsági háló a kötéltáncot járó, ködben imbolygó emberiség megmentésére. Boldog találkozásokat kívánok mindannyiunknak 2023-ra!
Vukovári Panna
