Nemcsak a katolikus bölcselet kiváló képviselőjeként, hanem a vallás és a demokrácia viszonyát elmélyülten elemző politikai gondolkodóként, a magyar katolikus egyház második világháború utáni helyzetének rendezéséért tevékenykedő diplomataként és az üldözötteket segítő felebaráti sztanújaként is jelentős örökséget hagyott utókorára Jánosi József jezsuita szerzetes.
A Zólyomban 1898. április 22-én lengyel eredetű családban (Janicsek József néven) született és 1965-ben az NSZK-beli Freiburg közelében tragikus váratlansággal elhunyt tudós szerzetespap úgyszólván kamaszkorától rendjének kötelékében élt: tizenöt évesen Nagyszombatban lépett be a Jézus Társaságába. Próbaideje után Kalocsán fejezte be a középiskolát, ezután ugyanott két évig bölcseletet tanult. 1920-ban a hollandiai Valkenburgban végzett egy év teológiát, majd az ausztriai Feldkirchben egy évig és Pécsett két évig prefektuskodott. 1924 és 1927 között teológiát tanult Rómában, majd ugyanott 1929-ben filozófiából doktorált. Harmadik próbaévét 1930-ban az Egyesült Államok-beli Poughkeepsie-ben végezte, ezután még egy évig New Yorkban lelkipásztorkodott. Magyarországra visszatérve Budapesten lett lelkész. 1936-ban tanári kinevezést kapott a Pázmány Péter Tudományegyetemen – első jezsuitaként százötven év után. A második világháború idején, 1940-től 1943-ig Kassán tanított bölcseletet, majd ismét a budapesti bölcsészkaron folytatta tanári munkáját. 1944-ben a katolizált zsidók támogatására alakult Magyar Szent Kereszt Egyesület elnöke lett, de ezen túlmenően is aktívan részt vett az üldözöttek mentésében. A háború után bekapcsolódott az induló politikai életbe. Politikai és diplomáciai aktivitását azonban 1948-ban be kellett szüntetnie. Tartományfőnöke előbb Nagykapornakra küldte, majd Szegedre bölcseletet tanítani. Miután helyzete Magyarországon kilátástalanná vált, 1949. február 2-án elhagyta az országot: a korszerű magyar kereszténydemokrácia szintén emigrációba kényszerülő vezetőjével, a Demokrata Néppárt főtitkárával, Barankovics Istvánnal, valamint A Szív című jezsuita lelkiségi folyóirat munkatársnőjével, Blaskó Mária katolikus írónővel együtt Ausztriába szökött. Míg azonban Barankovics előbb Ausztriában maradt, majd Amerikába utazott tovább, P. Jánosi és az írónő Németországba ment. Mindketten Münchenben telepedtek le. A bajor fővárosban 1951 -től a Szabad Európa Rádiónál dolgozott, magánéleti okok miatt azonban 1954-ben el kellett hagynia a rádiót. Lelkipásztorként szolgált tovább német egyházi keretben. 1965. május 6-án Freiburg felé indult, amikor szolgálati helye, Friesenheim közelében máig tisztázatlan körülmények között kiesett a vonatból és meghalt.
Kifejezetten széles körű filozófus – és nem mellesleg teológus – szakírói alkotómunkáját, amely az 1930-as évek közepétől kezdve bontakozott ki, és amely a szellem metafizikájától az ismeretelmélet, a bölcseleti istentan és a kozmológia kérdésein át egészen a morálfilozófiáig terjed, a szorosabban vett teológián belül pedig főként a mariológiára tekint ki, olyan – egytől-egyig Budapesten megjelent – művek fémjelzik, mint a Világnézeti típuskutatás és filozófiai megalapozása (1934); A szellem. A szellemi lét főbb jelenségei és metafizikája (1935); A bölcseleti megismerés határainak kérdése (1936); A teremtés tanának ismeretelmélet jelentősége (1936); A világegyetem bölcselete (1938); Isten bölcseleti megismerése (1939); Bölcselet és valóság (1940); Mária. A Mária-tisztelet dogmatikája és lélektana (1941) és Az erkölcs metafizikai gyökerei (1943). Töretlen egyházhűsége és egyfajta közvetítői küldetéstudat ugyanakkor publicisztikai jellegű megnyilvánulásokra is ösztönzték. Olyan írások létrehozására, amelyek – a második világháborúban például a Szekfű Gyula, majd Eckhardt Sándor szerkesztette Magyar Szemle című kulturális, politikai és világnézeti folyóirat hasábjain – az általa legnyomatékosabbnak tekintett korabeli egyházi útmutatásokat ismertették. Szemléltetésképpen álljon itt egy részlet XII. Piusz pápa 1942. karácsonyán elmondott üzenetének bemutatásából:
„…az Isten által megkövetelt jogrend megköveteli az emberek elidegeníthetetlen jogát a jogszolgáltatás biztonságához, valamint a konkrét jogoknak olyan csoportjához (sfera), amely az önkény minden támadásától védve van. (…) Aki óhajtja, hogy a béke csillaga megállapodjék az emberi társadalom felett, működjék közre az állam fogalmának és az állami gyakorlatnak olyan kialakításán, amely észszerű fegyelmen, nemes emberiességen és a felelősség keresztényi szellemén nyugszik; segítsen hozzá, hogy az államot és az államhatalmat visszavezessék a társadalom szolgálatára, az emberi személynek, valamint e személy örök céljaira irányuló tevékenységének tiszteletére”.[1]
A vészkorszak idején a gyakorlati cselekvés sürgető szüksége megszakította Jánosi elméleti munkásságát. „A zsidómentésben oroszlánrészt vállalt P. Jánosi József SJ, aki a svéd Vöröskereszt valamint a pápai nunciatúra menleveleivel az üldözöttek százait mentette meg a csaknem bizonyos haláltól.” – írja erről Bikfalvi Géza.[2] A katolikus hitre áttért zsidók fő érdekvédelmi és képviseleti szervezete, a Szent Kereszt Egyesület vezetőjeként P. Jánosi „száz számra hozta a pápai menleveleket az üldözött zsidók számára”. Miután a nyilasok atrocitásai ellehetetlenítették az egyesület működését, „a protestáns alapítású Jó Pásztor Bizottság segítségével folytatta az embermentő munkáját.”[3]
Az üldözött zsidók megsegítésére irányuló akciókban konzervatív katolikusok mellett olyan reformkatolikusok is részt vettek, akik később a Demokrata Néppárttal rokonszenveztek, illetve a szervezet tagjaivá váltak. P. Jánosi „a KALOT feloszlatása (1946) és Kerkai páternek a közéletből való kitiltása (1948) után a párt világnézeti tanácsadója lett.”[4] Erőteljes befolyását jellemzi, hogy Barankovics István Pro memoria című, rendkívül éleslátó dolgozatát a kutatás egy ideig Jánosinak tulajdonította.[5] A gondolatmenet egyik sarkpontja, hogy a magyar katolicizmus érdekeinek védelmét egy „felekezeti párt”-nál sokkal jobban és hatásosabban védheti egy olyan, elvben mindenkit képviselni kívánó párt, „amely emberi és nemzeti céljainak kereteiben nyújt biztosítékot a katolikus érdekek kielégítésére”.[6]
A DNP tanácsadójaként az erkölcsfilozófus jezsuita a demokrácia feltétlen elkötelezettje. Érdemes legalább röviden idézni A demokrácia etikai feltételei című tanulmányának egyik definícióját: „a történelem folyamán mindúntalan jelentkező demokratikus étosznak hármas alapeszméje (…) egyéni (individuális) síkon az ember jogos szabadságát, közösségi-szociális-politikai síkon alapvető egyenlőségét és mindkettőben a testvéri voltát” jelenti.[7]
Szellemi tekintélyét jól jelzi az a körülmény, hogy Serédi Jusztinián hercegprímás 1945. március 29-én bekövetkezett halála után neve szerepelt az esztergomi érseki szék várományosai között. Ugyanő Tildy Zoltán köztársasági elnök személyes megbízottjaként 1945 decemberétől tárgyalásokat folyatott a római Szentszékkel a budapesti nunciatúra újbóli megnyitásáról és a modus vivendiről: a szovjethatalommal való együttélés módjáról. Számos rendtársával együtt hitt benne, hogy „a Szovjetunió katolikus egyházzal és Vatikánnal kapcsolatos politikájában” a „csapdahelyzetek ellenére sem (…) lehetetlen haladást elérni”.[8]
Jánosira visszaemlékezve a történész Borbándi Gyula, aki egy ideig munkatársa volt a Szabad Európa Rádiónál, érzékeny különbségtétellel állapítja meg, hogy 1949-es külföldre menekülését követően a jezsuita páter magánbeszélgetésekben nem rejtette ugyan véka alá mély ellenszenvét Mindszenty bíboros politikája iránt, de személyes „ellentéteiket nem túlozta el”. Szájából nyilvánosan „rossz szó nem hangzott el a prímással szemben. Javára írható, hogy a rádió vallási műsoraiban is mindig a kellő tisztelettel és megbecsüléssel szólt az akkor már rab bíborosról”.[9] Kollégája és barátja ama kérdésére, hogy ő maga esztergomi érsekként hogyan cselekedett volna, a Szabad Európa Rádió katolikus egyházi műsorának szerkesztője nyíltan felelt: „megvédte volna a katolikus egyház jogait, óvta volna a vallás szabadságát és minden polgárnak azt a lehetőségét, hogy vallásának előírásai szerint élhessen, de nem ragaszkodott volna minden régtől megmaradt joghoz, szokáshoz és formához, nem nevezte volna magát az ország első zászlósurának, és nem kívánt volna magának azt kísérő előjogokat. Szerinte ezt a katolikus egyház érdeke megkívánta volna, és a megváltozott világhoz való alkalmazkodást is megkönnyítette volna.”[10]
Miután 1954-ben elbocsátották a rádiótól és világi papi státusban, német kisvárosi lelkészként dolgozott tovább, egyre inkább elmagányosodott. Rejtélyes halála a volt jezsuita Nagy Töhötömöt is megrendítette. Miként egy állambiztonsági jelentés beszámol róla, Nagy a következőt állította: P. Jánosi nem sokkal a halála előtt memorandumot készült írni „a magyar katolikus egyház helyzetéről és a megoldás módjairól”. Végül csakugyan létrehozta kéziratát, amelyet magával vitt volna legközelebbi olaszországi útjára, hogy eljuttassa Casaroli vatikáni bíboros államtitkárnak. Őt magát azonban „útközben a gyorsvonatból kidobták és a sínek mellett holtan találták. Irattáskáját tíz nap múlva az olasz vasúti igazgatóság üresen küldte vissza”.[11] Így értesült egykori rendtársa – halálának pontos körülményei azonban máig ismeretlenek.
Petrás Éva
[1] Jánosi József S. J.: XII. Pius pápa karácsonyi üzenete, Magyar Szemle 44 (1943) 2, 63. o.
[2] Bikfalvi Géza: A magyar jezsuiták budapesti embermentő tevékenysége 1944–1945-ben. jezsuita.hu (hozzáférés: 2020.04.20.)
[3] Uo.
[4] Kovács K. Zoltán: A Demokrata Néppárt belépése a magyar közéletbe, Katolikus Szemle 40 (1988) 1, 65. o.
[5] A téves tulajdonítás Drahos János káptalani helytartó 1945. májusában Mindszenty Józsefhez címzett kézírásos feljegyzésén alapult: „Azt hiszem, P. Jánosi munkája a pro memoria”. Vö. Szakolczai György: Barankovics István 1945. áprilisi levele a Magyar Katolikus Püspöki Karnak, Múltunk 31 (2009) 1, 268–269. o.
[6] Szakolczai György: Szekfű Gyula és Jánosi József 1945. áprilisi levelei a Magyar Katolikus Püspöki Karnak, Múltunk 30 (2008) 4, 117. o.
[7] Jánosi József S. J.: A demokrácia etikai feltételei. In Erdei Ferenc et al.: Demokrácia, Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetem BTK, 1945, 72. o.
[8] Petrás Éva: Álarcok mögött. Nagy Töhötöm életei, Budapest, ÁBTL–Kronosz, 2019, 107. o.
[9] Borbándi Gyula: A páter, Vigilia 70 (2005) 10, 797–798. o.
[10] Uo., 799. o.
[11] Petrás, i. m., 202. o.
