Van-e határa az emberi kapcsolatok számának?

Életünk során több ezer emberrel találkozunk, akik többségben semmilyen hatást nem gyakorolnak a mindennapjainkra, másokkal viszont életre szóló barátságokat kötünk. Az általunk megismert embereket közösségi csoportokba soroljuk be, más-más viszonyban állunk velük. Vannak, akikkel professzionális viszonyba kerülünk, ilyenek a munkahelyi ismerősök, más szakmabeliek, vannak, akikkel szabadidős tevékenységet folytatunk, másokkal egy téma iránti közös érdeklődés miatt tartjuk fent a kapcsolatot. Ezek a kialakult hálózatok sokkal nagyobb befolyással bírnak életünkre, mint azt gondolnánk. Az ismerősök segítségével átlendülhetünk egy tragédiánk, állást vagy lakást találhatunk, támogatásukkal leküzdhetjük az addikcióinkat, motiválhatnak minket. Vajon mi lehet az oka, hogy ebből a hatalmas embertömegből csak néhány személlyel tudunk kialakítani bensőséges, intim kapcsolatot, akiknek el merjük mondani titkainkat, mindennapi problémáinkat, akár lelki társként hivatkozva is rájuk?

Dunbar elmélete

A főemlős-kutatókat régóta foglalkoztatta a kérdés, hogy az emberszabásúak hogyan alakítják ki a közösségi köreiket. Megfigyelték, hogy a nagyobb állatcsoportokon belül klikkesedések alakultak ki a kurkászás (social grooming) során. Az állatok jobban megbíztak azokban a társaikban, akiknek megengedték hogy ápolják őket, hiszen ebben az állapotban teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak bármilyen külső behatásnak, ragadozónak, tehát a teljes mértékben a kurkászóra vannak utalva. A kutatók azt is megfigyelték, hogy ezek nem véletlenszerű csoportosulások, vagyis egy-egy kurkászó-szeánsz alkalmával céltudatosan választják ki az állatok, hogy kihez fordulnak szőrzetük alapos áttanulmányozásáért. Továbbá, minél nagyobb agykéreg felülettel rendelkeznek, annál nagyobb számú grooming-csoportot, vagyis nagyobb közösséget alkotnak. Ennek alapjául alkották meg a közösségi agy hipotézisét (social brain hypothesis). Robin Dunbar, a neocortex – vagyis az új agyérkéreg méretét – állította tézise centrumába és számította ki 38 főemlős mintájából, hogy az emberi fajnál mekkora lehet az a szám, ami egy átalagos emberi csoportméretet meghatároz: ez 148-ra jött ki, majd kerekítette 150-re.

Dunbar interpretációjában ez az a mennyiségű ismerős, akiknél nem érzünk diszkomfort érzetet, ha véletlen találkozunk velük valahol. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy a 151. ismerősünkkel már kínos fogjuk érezni magunkat egy-egy szituációban, csupán egy átlag, egy viszonyítási szám. Az egyenes egyének szociális habitusához képest változhat ez, van, akinél a 100 főt sem éri el, másoknál pedig közel a dupláját is elérheti; rengeteg múlik azon, hogy ki mennyire extrovertált, vagy introvertált személyiség. Ugyanígy a nem is ilyen indikátora lehet annak, hogy ki, mekkora körrel rendelkezik. Általánosságban a nők többet mentalizálnak (mások gondolkodásmódját érzékelik, értelmezik, perspektivikusan látják), ezáltal több emberi interakciót is végeznek, vagyis nagyobb közösségi körökkel rendelkeznek, mint a férfiak. Az antropológus elméletének további részében újabb számok kerülnek meghatározásra. Kifejti, hogy mekkorára becsüli az egyes csoportokat, amelyek az egyén élete során kialakulnak:

500 fő: azok száma, akiket képesek vagyunk felismerni, őket nevezhetjük a törzs/törzsünk tagjainak.
500 fő: az ismerősök, vagy a szorosabb altörzs száma
150 fő: a személyes közösségi csoportunk, ez a saját „kurkász közegünk”. Dunbar elmélete szerint ez az a legnagyobb létszámú csoport, amely tagjaival közvetlen és közeli kapcsolatot vagyunk képesek kialakítani.
50 fő: közeli kapcsolatok, barátok, akikkel aktív kommunikációt folytatunk.
15 fő: jó barátok, a szimpátia csoportunk
5 fő: intim csoport, magcsoport, közvetlen szeretteink csoportja

Vagyis a Dunbar-szám nem egyetlen egy központi számot jelöl, hanem az eltérő közösségi csoportok tagjainak a számát. Érdekesség, hogy a szakember kutatásai során egy nem várt összefüggéssel találkozott. A történelmi adatok azt mutatják, hogy a korai gyűjtögető-vadászó-halászó életmódot folytató csoportok létszáma szintén 150 fő körül mozgott, valamint a professzionális hadseregekben a századok is hasonló átlagokkal dolgoztak, de az angliai falvak populációja is e szám mentén alakult ki. Amennyiben elfogadjuk ezt az elméletet, elmondható tehát, hogy az emberi gondolkodás biológiailag determinált és általában a 150 fő az, amit opcionálisan kezelni tudunk.

A magcsoport esetében némi magyarázat szükséges, hogy miért nem kizárólag a család tartozik ide. A közösségi körök két nagy csoportra oszthatóak a modern társadalmakban: ezek a család és az ismerősök. Ezek együttese alkotja meg az átfogó szociális körünket. A családi kapcsolataink, rokonaink köre nem nagyon változik az évek alatt, nincs vertikális átjárás az egyes csoport között, és ha több évig nem találkozunk egy családtagunkkal, akkor sem fog alacsonyabb csoportba kerülni. Ezzel szemben a baráti kapcsolatok, a rokonságon kívüli ismerősök hálózata sokkal lazább, folyamatos kapcsolattartást, ápolást igényel. Így a csoportok közötti fluiditás meglehetősen magas, akár hetente, de extrém esetben naponta is váltakozhatnak a csoportok tagjai.

Releváns-e még napjainkban Dunbar teóriája?

A közösségi média megjelenésével újabb és újabb kutatásokban próbálják bizonyítani, hogy használható-e még eredeti formájában az elmélet vagy teljesen átkonstruálták a digitális platformok azt elvet, ami alapján szerveztük szociális köreinket. Már az is megkérdőjelezheti az elmélet időtállóságát, hogy egy komoly szemantikai problémába ütközünk. Ugyanis, ha a Facebookot angol nyelven használjuk, akkor az Add Friend (barát hozzáadása) magyar nyelven viszont az Ismerősnek jelölés lehetőség válik számunkra elérhetővé, ha pedig Dunbar-elméletére vonatkoztatjuk ezt a jelentéstani különbséget, máris óriási számbeli különbségek lesznek az egyes csoportokban. Mindazonáltal a közösségi média használata során a felhasználók a Dunbar-elmélet rétegei szerint építik fel a közösségüket. Amikor elkezdünk egy felületet használni, akkor a belső köreinkben lévő felhasználókat keressük fel és jelöljük be elsőnek, hiszen velük szeretnénk a leghamarabb és a legtöbbször interakcióba lépni. Építkezési struktúráját tekintve ugyanazt a megoldást használják az emberek a virtuális világban is, mint azon kívül. A rendezési elv viszont teljesen eltérő lehet. A Facebook többször is megpróbált hasonló szervezési elvet alkalmazni, mint az elmélet, így több módon is kategorizálhattuk ismerőseinket. Ezek a funkciók napjainkra már nem működnek és csak a közeli barátok/ismerősök lehetőségét engedi beállítani a platform. A digitális kapcsolattartási lehetőség révén még gyorsabb lehet az átjárás az egyes csoportok között, de ennek köszönhetően a távoli kapcsolatok sem erodálódnak olyan mértékben, sőt, lehetséges, hogy megőrizik helyzetüket. Mindezen felül újabb vagy párhuzamos szubcsoportokat tudunk létrehozni az egyes üzenetküldő alkalmazásokon belül és a csoportok tagjai között lehetnek átfedések is. Dunbar ugyanakkor amellett érvel, hogy a digitális kommunikáció (a közösségi média mellett a telefonhívásokat is ide sorolja a tudós) a kapcsolattartás módját változtatta meg, nem pedig a szervezési elvet. A szociális körök szervezési elve ugyanabban a formában valósul meg és az egyes rétegek ugyanazzal a tartalommal bírnak, mint a virtuális közösségek.

Az elmélet kritikája már a kilencvenes évek közepén megjelent. Elsőnek a weboldalak hiperhivatkozásait vizsgálva állítottak fel párhuzamokat a kutatók: minél több beágyazott hivatkozás található meg egy internetes oldalon, annál több helyre el tudunk jutni annak segítségével. Ennek alapjául fejtették ki, hogy az emberi kapcsolatok is így működnek: minél több ismerősünk van, annál nagyobb eséllyel juthatunk hozzá a szükséges információhoz. Ebben a kritikai megközelítésben a vonzás törvénye érvényesül és kapcsolatok egyre növekvő száma exponenciálisan felgyorsítja az új lehetséges kapcsolatok számát is. Ez adhat magyarázatot arra, hogy miért lehetnek olyan ismerőseink, akiket szinte mindenki ismer. 2010-ben a Columbia University statisztika tanszéke az eredeti teóriához hasonlóan próbálta meghatározni, hogy mekkora lehet az egyének hálózatának átlagos mérete. Az eredeti tanulmánytól eltérően más módszertani megoldást használtak: kérdőívekre és statisztikai felmérésekre hagyatkoztak. Konklúziójukban arra az eredményre jutottak, hogy Dunbar számaihoz képest jóval nagyobb, 611 fő egy individuum átlagos hálózatának mérete, medián értéke pedig 472 kapcsolatot foglal magában.

A probléma feloldása valószínűleg középúton lehet. Az emberi elme adaptálódik a kihívásokhoz, környezeti feltételekhez, a közösségi média hatására másképpen tekintünk kapcsolatainkra. Az eredeti hipotézis óta eltelt közel 30 évben rengeteg féle-fajta módon kezdtünk el kommunikálni egymással és az ismerkedési lehetőségek tárháza is megnyílt. Azonban ezeknek a kapcsolatoknak a bebetonozásához nem elég az online jelenlét, fizikai kontaktusokra van szükség, közös élményekre. A virtuális kapcsolatteremtés soha nem fogja helyettesíteni azokat a képességeket, amelyeket az offline társas érintkezés során sajátítunk el. Végeredményben tehát úgy gondolom, hogy Dunbar-elmélete az emberi hálózatok egy minőségi megközelítését írja le. Azt az értéket, amivel hatékonyan és veszteség nélkül tudjuk menedzselni kapcsolatainkat.