Mire volt jó a kékcédula és hogyan lehetett csalni vele?
Az MKP nem válogatott az eszközökben: a választói névjegyzék manipulálásán túl megszervezte a hamis, úgynevezett kékcédulás szavazatok leadását is.
A „kékcédula” egy igazolás (hivatalos nevén: névjegyzék kivonat), amellyel azok a szavazók voksolhattak, akik a választás idején nem a lakóhelyükön tartózkodtak. Akkori nevét a nyomtatvány halványkék színéről kapta.
Szigorú ellenőrzés mellett a mostani választásokon is lehetőség van arra, hogy a választás napján nem a lakóhelyükön tartózkodók másutt szavazhassanak, 2003-tól akár külföldön is. Azonban 1947-ben a kommunista párt vezetése nem a szavazati jog gyakorlásának minél teljesebb biztosítására, hanem előre eltervezett tömeges csalásra használta az „átigazolást”. A módszer az volt, hogy ugyanaz a személy mindig új „kékcédulát” kitöltve több szavazókörben is voksolt, a hatékonyság érdekében pedig az erre hajlandókat csoportosan, általában teherautókkal szállították a nagyobb városokon belül egyik szavazóhelyiségből a másikba illetve a városok és falvak között.
Különböző források egymástól eltérően adják meg a „kékcédulák” számát. A legtöbbről a szociáldemokrata Böhm Vilmos beszél, aki a már emigrációban írott visszaemlékezéseiben részletesen ír a történtekről. Szerinte a Belügyminisztérium 500 ezer példányt nyomtatott, amelyből a kommunisták 50 ezret „szíves felhasználásra” felkínáltak a szociáldemokratáknak. Ők – hogy ennyivel is kevesebb legyen a csalás – ezeket átvették, de egy páncélszekrényben a választás utánig érintetlenül megőrizték. Földesi Margit és Szerencsés Károly kötete szerint azonban eleinte egyes szociáldemokrata vezetők is tárgyaltak a kommunistákkal, és nem zárkóztak el a csalástól. Viszont miután rájöttek, hogy csak az igazolások töredékét kapták meg, közvetlenül a választások előtt – elsősorban Kéthly Anna erőteljes fellépésére, aki kezdettől ellenezte a csalást – leállították saját előkészületeiket, és felszólították a kommunistákat, hogy ők se éljenek vissza a ”kékcédulákkal”. Az MKP vezetése azonban megyékre lebontott pontos terv alapján már rég szervezte az ügyet. Szovjet segítséggel járműparkot és üzemanyagot összpontosítottak, és titokban „toborozták” végrehajtókat: „Ötven jó csepeli elvtársat kérünk 31-ére Zemplénbe (…) 100% bolsikat kérek. Kb. 20 helyen fognak szavazni (…) A kocsik minden dísz nélkül legyenek és csendesek.” – írta az MKP egyik bizottsága a pártközpontnak. Egy fennmaradt dokumentum szerint országosan összesen 12 260 „aktivistának” 4727 szavazókörben 208 693, fejenként átlagosan 17-18 hamis voksot kellett volna leadnia.
Azonban már a választás délelőttjén az Igazságügyi minisztériumba és a rendőrségekre (ekkor még nem mindenütt kommunista volt a rendőrkapitány, és sok olyan ember dolgozott a választásokon, aki pártállástól függetlenül nem volt híve a csalásnak) ezrével futottak be a jelentések a nyilvánvaló visszaélésekről, így számos helyen abbahagyták az akciót illetve a hatóságok igyekeztek azt megakadályozni.
Az AVO politikai tisztjének 1979-ben leírt visszaemlékezése jól tükrözi az 1947-es választásokon uralkodó állapotokat: „Szolnokrul (sic!) kaptam két teherautót, jól megrakva szolnoki elvtársakkal, akik körbejárták a megyét, mindenütt leszavaztak. Én biztosítottam a dógot (sic!), a szavazóhelyiségbe (sic!) minden el vót (sic!) rendezve részükre, csak közbe (sic!) a szocdemek behálózták a várost, pártőrséget állítottak a szavazóhelyiségek elé, és ahogy észrevették az idegen arcokat, lecsaptak.” A tiszt a szovjet városparancsnokságtól kért segítséget, amelynek emberi a szavazóhelyiséghez siettek és lezárták a konfliktust.
A városokban is gyorsan híre ment, hogy több helyen ugyanazok voksolnak. A falvakban pedig még feltűnőbb volt, hogy a teherautó megállt a határban, és a helyiek számára ismeretlen emberek kettes-hármas csoportokban igyekeztek szavazni, majd tovább utaztak a következő faluba. Mindez időveszteséggel is járt. Így hiába volt valakinél húsz cédula, sokan csak 4-5 helyen tudtak voksolni. Szinte biztos tehát, hogy a „terv” nem 100 százalékra teljesült. Mi több, Rajk László belügyminiszter utasítására a választási csalások miatt letartóztatott embereket a rendőrségnek szabadon kellett engedni.
Bár a kormánykoalíción belül a kommunisták és szövetségeseik között az ügy kapcsán keletkeztek ugyan feszültségek, de ezek nem veszélyeztették érdemben a kommunista hegemóniát. Szerencsés Károly értelmezése szerint ennél jelentősebbnek tekinthetjük a lélektani hatást. A csalás ugyanis nemcsak a kommunistákat, hanem a többi baloldali pártot is diszkreditálta a közvélemény szemében. Úgy tűntek fel, mint az MKP akaratának kiszolgálói, ezért aztán amikor később a jól ismert szalámi taktika már közvetlenül az ő létüket fenyegette, a közvélemény nem állt ki védelmükben, s szinte észrevétlenül voltak kénytelenek működésüket beszüntetni.
Az ily módon elcsalt szavazatok száma körül történészvita alakult ki, amire az adott alapot, hogy lényegében senki nem összesítette a választókerültek jegyzőkönyveiben szereplő kékcédulák számát, jobbára másodlagos forrásokra támaszkodva becsülte meg a kékcédulás csalások mértékét. Szerencsés Károly becslései szerint ez a szám a 200 ezerhez közelít, míg Hubai László 100 ezerről beszél, Gyarmati György számításai alapján pedig mindössze 63 ezer. Összehasonlításképp, Csönge Attila Jász-Nagykun-Szolnok Megye adatainak tételes feldolgozása után arra a következtésre jotott, hogy az általa vizsgált választási körezetben a kommunisták eleve 1600 ilyen szavazattal számoltak, de ennek csak töredéke valósult meg.
Felhasznált források és feldolgozások:
- évi XXII. törvény az országgyűlési választásokról
Böhm Vilmos: Választási hadjárat a népi demokrácia módszereivel. Beszélő, 1985/3.
Földesi Margit–Szerencsés Károly: Halványkék választás. Magyarország 1947. (Tanulmány és válogatott dokumentumok) Kairosz Kiadó, 2001.
Hubai László: A magyar társadalom politikai tagoltsága és az 1947-es választások. In: Fordulat a világban és Magyarországon 1947–1949. Szerk.: Feitl István, Izsák Lajos, Székely Gábor. Napvilág Kiadó, 2000. 98–117. o.
Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza (1920-2000) Napvilág Kiadó, 2001.
Izsák Lajos: A parlamentarizmus vesztett csatája – 1947. In: Parlamenti választások Magyarországon 1920-2010. Szerk.: Földes György, Hubai László. Napvilág Kiadó, 2010. 243-265. o.
Petrás Éva: Barankovics István és pártja az 1945-ös demokráciában és annak utóvédharcában. Múltunk 2017/1.
Szabó Róbert: Egy kereszténydemokrata kísérlet Kelet–Közép–Európában, a Demokrata Néppárt (1944–1949) In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. (Szerk.: Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány 2016.
Tarján M. Tamás: Mekkora szerepe volt a kékcéduláknak az 1947-es elcsalt választásokon?
Csönge Attila: Nehogy a reakció idejében észrevegye. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 25. (Szolnok, 2010)
