Úton a civilizációs összeomlás felé?

A nyugati civilizáció összeomlásának kérdése már számos disztópia értelmezéséül szolgált. Mindent elsöprő világ- majd atomháború, globális klímakatasztrófa, végzetes járványok, a pénzügyi és kereskedelmi rendszer összeomlása, túlnépesedés és megélhetési elvándorlás. Ha csak az elmúlt 15 évet vesszük alapul, akkor az első lehetséges forgatókönyv kivételével mindegyik eseményre találunk példát: 2007-es globális pénzügyi válság, amit a 2010-es eurozóna krízise követett, majd a 2015-ös migrációs válság. Közvetlenül a COVID-19 pandémia kitörése után 2020-ban a globális tőzsdekrach. A koronavírus okán történt változások 2 évig teljesen felforgatták globális kereskedelmet, az állami közötti szoros együttműködést. Egymást követő száraz évszakok számának növekedése és a csapadékos évszakok csökkenése az egyik legnagyobb szárazságot, ezzel együtt drasztikus élelmiszerhiányt hozott. Ez utóbbihoz plusz adalék volt az orosz-ukrán háború, melynek végét egyesek már atomháborúban vizionálják. A nyilvánosság szereplőit és a mainstream médiumokat vagy „félelemipar” részeinek tekintik a fogyasztók vagy úgy látják, hogy túl kevés információt osztanak meg az olvasókkal. Megalapozottak a félelmek, vagy csak szélsőséges túlzásokba esünk?

Az ipari civilizáció összeomlásának alapjait gyakran azzal indokolják, hogy más, korábbi civilizációk sem tudták, hogy mi lesz az utolsó csepp a pohárban, hol fognak a megrepedezett birodalom tartóoszlopai összeomlani. A túlzott fogyasztás, a bolygónk természeti erőforrásainak kimerítése tarthatatlan állapot, a kulturális összecsapások már nem csak a különböző történelemmel rendelkező civilizációk között alakulnak ki, az egyes országok polgárai között is egyre nagyobb a megosztottság. Az emberi populáció hamarosan eléri a 8 milliárd főt, az erőforrások pedig csak szűkülni fognak. Összegezve tehát: mennyi ideje van még a Földön a jelenlegi formájában ismert ipari-információs társadalomnak?

A történelmi birodalmak és civilizációk összeomlását általában nem egy nagy kataklizma okozta, hanem több apró folyamat felhalmozódása és ezek kölcsönhatása. A birodalmak bukásában egyszerre érvényesült több tényező: tapasztalatlan és/vagy rossz vezetői készségekkel rendelkező emberek kerültek vezetői pozíciókba, a birodalom túlterjeszkedése, valamint az, hogy képtelenek voltak alkalmazkodni a környezeti változásokhoz. A romokon fentmaradt kultúra és a hagyományokat őrző emberek nem tűntek el egyik pillanatról a másikra. Az ősközösségi társadalmak és ókori civilizációk vezetői sem látták előre, hogy melyik pillanatban omlik össze birodalmuk, viszont a veszély látszatát mindig fenntartották. Ez hatalmuk megszilárdítását segítette elő, a nép az ő védelmére hagyatkozott és minden intézkedést úgy láttatott, hogy azok segítségével el tudja kerülni a közösség a vesztét. Ezek többsége elnyomó intézkedés volt, amivel az elitet erősítette meg. A korai civilizációs összeomlások inkább a politikai rendszer megrepedezése miatt történtek meg, akár az Akkád Birodalmat, akár a Római Birodalom kettészakadását vesszük például. Az ókori birodalmak megszűnése utat nyitott a kulturálisan homogénebb, határait tekintve kevésbé rugalmas és területileg is kisebb kiterjedésű nemzetállamok megjelenésének. A civilizációs összeomlás tehát értelmezhető egy adaptív ciklusként is. Ez persze csak akkor értelmezhető, ha az egykori civilizáció tagjai életben maradtak és képesek ápolni az egykori tradíciókat, emléktárgyakat és a nyelvüket.

A kollapszus fontos tényezője továbbá az egyenlőtlenség problémája. A civilizációk kialakulásának kezdetén, a viszonylag egyenrangú emberek a népességnövekedés és a munkaerő keresletével különböző státuszokba kerülnek. Az első lassabb ciklusban – amely akár száz évig is elhúzódhat – alakul ki a vezetői elit, akiknek életszínvonala növekszik, ezzel párhuzamosan másoké csökken. Az egyenlőtlenségek miatt társadalmi turbulencia alakul ki, szoros belső ellentétek jönnek létre, majd az összeomlás következik be. Ezt követően a második ciklus – ami maximum 50 évig tart – a konfliktusok és a megoldások átmeneti periódusa. Az emberiség történetének során jól követhető, hogy a kisebbségi elit mindig képes volt a tömegeken uralkodni és egy forradalom vagy háború esetén is egy új elit képződött, ami ismét egyenlőtlenségekhez vezetett.

Meddig tartható fenn a nyugati civilizáció?

Az első nagy civilizációs összeomlás Krisztus előtt 1177-ben történt, ami a késői Bronz-kor végét jelentette és számos mediterrán, valamint a mai közel-keleti térség kultúráját érintette. Az akkori termelési technológiák nem nyújtottak választ a klímaváltozás okozta kérdésekre, például a tengerfelszín lehűlése következtében a csökkenő csapadékmennyiségre. Az így kialakult élelmiszerhiány éhínséghez, elvándorláshoz és háborúhoz vezetett. A kor mércéjéhez képest sokkal fejlettebb szinten álló egyiptomi, akkád és asszír birodalmak komplexitása egyszerre volt előny és hátrány és ennek okán nem kerülhették el a civilizációs összeomlást. A kutatók az egyes működési rendszerek közötti egymástól való függőséget mutattak ki, amit a civilizációs „hiperkoherenciának” neveznek, vagyis minden mindennel összefüggött. Erős párhuzamokat találhatunk a mai, globalizált világunk működésében. Ami egy birodalom határain belül volt korreláció, az napjainkban a bolygónk egészén zajló folyamatok viszonya. Tehát hasonló mintázatokat figyelhetünk meg már az első összeomlásoktól kezdődően, mindössze a méretek változtak meg és történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy egyik civilizáció sem tartott az idők végezetéig. Az ókori civilizációk átlagos élettartama 336 év volt. Ennek arányában, ha ipari társadalomtól datáljuk az új (nyugati) civilizációt, akkor hozzávetőlegesen a század végére következhet be tényleges összeomlás. Az összeomlás-kutatók úgy látják, hogy ez az utolsó évtized, amikor az események láncolata még nem éri el a kritikus végkifejletet és talán van esélyünk arra, hogy legalább lelassítsuk a folyamatokat. Hasonló meglátásra jutottak egy 1972-es tanulmányban a Massachusetts Institute of Technology-nál is.

Az 1972-es MIT tanulmány a Limits of growth (A növekedés határai) nevet kapta és amelyet Római Klub közölt, arra a konklúzióra jutott, hogy a 21. század közepére az indusztriális alapokon nyugvó civilizáció össze fog omlani. Számos mutatót vizsgálva, azt az eredményt kapták, hogy a környezetszennyezés, a populáció és a termelés növekedése, a természeti erőforrások kihasználása következtében fenntarthatatlanná fog válni száz éven belül, ha a növekedés volumene ugyanazokat a tendenciákat produkálja. Vagyis, nagyjából 2050-re elérhetjük azt a pontot, ahonnan már nincs visszatérés és időben egy viszonylag lassú, de hatásait tekintve intenzív hanyatlási korszak köszönt be, aminek a végén a civilizációs összeomláshoz érünk. Ehhez az eredeti tanulmányhoz készítettek 2014-ben és 2020-ban is más összehasonlító dolgozatokat, melyek arra jutottak, hogy a folyamatos termelékenységi növekedés jelenlegi formában nem tartható fenn. Az empirikus adatok összehasonlításánál három modellt használtak, amelyek alapján a következőket lehet megfogalmazni. Az első alapján minden megy tovább, ahogyan eddig. Ha a termelékenységhajhászáson nem változtatunk és minden marad az eddigi kerékvágásban, akkor a század közepe felé egy kritikus ponton sokkal nagyobb mértékben fog csökkeni mind az ipari produktivitás, mind az előállított élelmiszer. A népesség drasztikus csökkenésnek indul, a szennyezettség mértéke viszont minden korábbinál magasabb lesz. A második forgatókönyv a szükséges változások megvalósítása. Az átfogó technológiai fejlesztések esetében ugyan szintén csökkenni fog az indusztriális szektor termékkibocsátása, de egy átmeneti szakasz után normalizálódik a károsanyag szint és az élelmiszerhez való hozzáférés, ezáltal egy stagnáló részhez ér, kevesebb lesz az éhezés is. Sajnos a legoptimistább szcenárióra van a legkevesebb esély a rendelkezésre álló empirikus adatok alapján. A stabilizált modell alapján megközelítőleg egy szintre kerülne a Föld lakossága, a termelés és a fogyasztás, az élelmiszer-hozzáférés, valamint radikálisan csökkenne a szennyezés mértéke. Alig 10 évünk van arra, hogy változtassunk a termelési-fogyasztási szokásainkon, utána már minden számítás lejtmenettel kalkulál. Ennek hatására 2100-ra az életminőség, a termelékenység és az élelmiszerellátás az 1900-as évek elejéhez mérhető majd.

Ennek elkerülésére jöttek létre olyan koncepciók, mint a mély adaptáció. Jem Bendell, a fogalom kitalálója szerint a klímaváltozás hatásai miatt azonnali és mélyreható változásokat kell mindenkinek véghez vinnie, a nyugati életvitel fundamentális változására van szükség. A profithajhászás és a konzumerizmus helyett a kölcsönös segítség, a proaktív és konstruktív cselekvés, valamint a más ötletetek és kultúrák iránti nyitottság szükséges a változáshoz. Centrális eleme a gondolatnak az elfogadás: meg kell békélni a gondolattal, hogy a klímaváltozás hatásai már velünk vannak, azokon nem tudunk változtatni. A hatások mérséklése mellett arra van szükség, hogy együtt tudjunk élni ezekkel a változásokkal, ezért új szakpolitikákra van szükség. Le kell mondani bizonyos javakról, előnyökről, amelyek az ipari társadalom vívmányai voltak.

Ha mégis 200 éves visszaesés áll be, akkor sajnos kevés hely lesz, amelyet a kutatók ajánlanak, a túlélés érdekében és ezeket is már a felkészült elitek lakták be. Ehhez olyan területek kellenek, amelyek jelenleg a mérsékelt égövben vannak, a természeti erőforrásoknak köszönhetően képesek lesznek biztosítani a szükséges energiamennyiséget és viszonylag nagy számú népességnek is kedvező élelmiszert tudnak biztosítani, kis területű, de magas termelékenységű termőföldön. Ilyen túlélési helyek jelenleg Új-Zélandon, Izlandon, valamint az Egyesült Királyság területén találhatóak és elég valószínűtlen, hogy a tehetős eliten kívül bárki megengedhetné magának, hogy nagyobb területeket vásároljon ezekben az országokban. A nyugati civilizáció veszélyes kötéltáncot jár egyelőre, de még nincs minden veszve. A túlélés attól függ, hogy milyen mértékben vagyunk képesek alkalmazkodni, kezelni az egyenlőtlenségeket és optimalizálni a termelési, környezetszennyezési folyamatokat. Nulla összegű játszmát nem fogunk tudni lefolytatni, de közelebb leszünk ahhoz, hogy a nyugati civilizáció alkonya kitolódjon.