Simon János politológus szerkesztésében két évtizede jelennek meg kiváló tanulmánykötetek a rendszerváltás évfordulójára, amelyek a szabad életünk kérdéseit és kihívásait elemzik. Ennek a könyvsorozatnak a legújabb remekműve a 30 éve szabadon Közép-Európában című 616 oldalas kötet, amely 43 tanulmányt tartalmaz 51 szerzőtől. Ebben a terjedelmes kötetben a tanulmányok egyrészt sokfajta témakört érintenek, ugyanakkor vannak visszatérő témák is, úgymint a rendszerváltás, lusztráció elmaradása, új alkotmány, demokrácia, jogállamiság, viszonyunk a Nyugathoz. Ebben a recenzióban elsősorban azokra a tanulmányokra koncentrálok, amelyek centrumában a választások, közéleti kérdések, illetve a nyugati minták követése áll.
Nyolc választás
A terjedelmes kötet több részből áll (Simon 2022). Az első rész angol nyelvű tanulmányai az elmúlt időszakot nemzetközi kontextusban elemzik, majd ezt követi hat magyar nyelvű blokk: részvétel és választások; alkotmány és jog; pártok és civil társadalom; nemzetközi kapcsolatok, Európai Unió és biztonságpolitika; közélet, kultúra kommunikáció; gazdaság és pénzügy. Végül a kötetet az Évfordulók – 100 éve című blokk négy tanulmánya zárja. Itt olvasható a fiatalon elhunyt Dr. Kossuth Borbála írása is, aki a korábbi kötetek összeállításában is részt vett.
Simon János tanulmánya egyrészt a magyar demokrácia karakterét vizsgálja különös tekintettel a pártversenytér alakulására, amelynek az elmúlt harminc évben négy formáját azonosított: pluralizált sokpárti rendszer (1988-1990); stabilizálódó többpártrendszer (1990-2010); domináns két és fél pólusú többpártiság (2010-2018) vagyis centrális erőtér; kétpolúsú többpártiság az önkormányzati (2019-) és – teszem hozzá – a 2022-es parlamenti választás.
A szerkesztő tanulmányának másik fontos témáját a kortárs politikatudomány esélyeinek a vizsgálata adja, amelynek az alapja a mexikói César Cansino A politika halála című könyve. A politikatudomány azért agonizál, mert “megszűnőben van a függetlensége, a tudomány átpolitizálódott, helyét egyre inkább átveszik azok a politikai szakértők, akiket az akadémiai elit előszeretettel nevez udvari elemzőknek, fizetett bértollnokoknak, lakájirodalmároknak.” (Simon 191) A szerző néhány magyar példa segítségével megmutatja az átpolitizálodott politikatudomány korlátait és a politikától független kutatóintézetek szükségessége mellett érvel.
A kötetben az első magyar nyelvű tanulmányt Mészáros József és Syi (Szakadát István) írta. Tanulmányukban az elmúlt harminc év során megtartott nyolc parlamenti választás (1990-2018) eredményeit elemzik, ahol 110 pártlistán keresztül 95 pártra, illetve 8247 egyéni jelöltre lehetett szavazni. Az induló pártok közül csak tíz került be a parlamentbe. Az empirikus eredmények csak részben erősítik meg a Duverger-törvényt, amely kimondja, hogy az egyfordulós, többségi elvű választási rendszerek a kétpártrendszer kialakulásának és fennmaradásának kedveznek. Az adatok alapján a szerzők a következő tendenciákra hívják fel a figyelmet. A politikai paletta jobb oldalát egyértelműen a Fidesz-KDNP uralja, miközben ma még nem egyértelmű, hogy az ellenzéki pártok: megőrzik a függetlenségüket, egyesülnek vagy kétpárt irányába mozdulnak el. A 2022-es választás előtt a második opció tünt a legvalószínűbbnek, az ellenzék megsemmísítő veresége után azonban már egyáltalán nem biztos a baloldali ellenzék egyesülése, ráadásul a Mi Hazánk megerősödése újra kialakíthatja a centrális erőteret.
A szerzők részletesen megvizsgálták a különböző települések és a választási preferenciák közötti összefüggést. Ezen a téren elsősorban a Fidesszel kapcsolatban lehet markáns megállapításokat tenni. “2002-ben már felbukkan az a mintázat, amely azóta csak erősödik, hogy a Fidesz-KDNP pártpreferencia egyre erősebbé válik a települések létszámának csökkenésével.” (Mészáros – Syi 175-176) Más pártok esetében ilyen egyértelmű megállapítást nem lehet tenni. Mindamellett a 2000-es évektől a baloldali pártokra magasabb arányban voksolnak a nagyobb városokban. A Jobbik esetében pedig csak az a megállapítás tehető, hogy Budapesten sohasem tudott komoly eredményt elérni.
A szerzők megvizsgálták a pártlistákra és az egyéni jelöltekre leadott szavazatok közötti különbséget is. “A Fidesz esetében egyértelműen látszik, hogy választásról választásra csökken a pártlistára és a jelöltekre adott szavazatok közötti különbség. ….Más pártok esetében már nem ennyire tiszta a kép. Az MSZP 2006-ig a Fideszéhez hasonló mintát követ, azonban utána nagyobb szórás is megjelenik, a többi pártnál pedig még nehezebb erős tendenciát felfedezni ezen a téren.” (Mészáros – Syi 178).
Vezetők és vezetettek
Szabó Tibor tanulmánya a magyar közélet sajátosságait elemzi. Gramscira támaszkodva abból indul ki, hogy különbséget kell tenni a vezetők és a vezetettek között. “Az elidegenedett viszonyokat az jellemzi, hogy a kettő között szinte szakadék tátong, azaz amikor a választók bizalmából hatalomra került vezetők tevékenysége szemben áll a vezetettek érdekeivel.” (Szabó 466)
Ezt követően a szerző néhány magyar példával – taxisblokád, Bokros-csomag, öszödi beszéd, internetadó – illuszrálja az elidegenedett viszonyokat. Az utóbbi példa azt is megmutatja, hogy a kormány esetenkét képes korrigálni az intézkedéseit, ha azok nyilvánvalóan felháborítják az állampolgárokat. A szerző nem mondja ki explicit módon, de mégis azt sugallja, hogy ezekben a közéleti kérdésekben mindig a népnek van igaza.
Ezt követően a filozófus néhány örök közéleti vitatémát is megemlít: “ilyen például a népi-urbánus vita, a “zsidótéma”, a “cigányozás”, újabban a “migránsozás”, azaz a rasszizmus bizonyos gyengébb vagy erősebb formája.” (Szabó 469)
A szerző ide sorolja az egészségügy és az oktatás kérdéseit is. A tanulmány konklúziója szerint tartósan nem lehet figyelmen kívül hagyni a vezetettek vagyis a nép szempontjait. “Általában elmondható a magyar közéletről, hogy viszonylag és egy ideig különösebb háborgás nélkül tűr, elnéz, hallgat, majd egyszer csak, ahogy a példákból is láthattuk, megmutatja hatalmas erejét. Ezt érdemes minden kormányzatnak megelőzni.” (Szabó 472)
Csepeli György tanulmánya szintén érinti a sokasság (nép, tömeg) és a vezetők viszonyát, de ellentétes konklúzióra jut. Számos klasszikus (Arisztotelész, Rousseau), amellett érvel, hogy a nép jobban dönt, mint az egyes emberek. A “tömegek jobbak a problémamegoldásban, a döntéshozatalban, a jövő felismerésében, mint a legokosabb tagjai külön-külön.” (Surowieckit idézi Csepeli 450)
Csepeli szerint azonban a helyzet nem ilyen egyszerű, ugyanis a sokaság ítélete csak akkor tökéletesebb a külön-külön vett egyének ítéleteinél, ha a sokaság minden tagja ért az ügyhöz, amelyet megítél. “Az inkompetensekből álló sokaság nem jobban, hanem rosszabban ítél, mint a kompetens egyén. Maga Arisztotelész is rájött erre, hiszen a műve egy másik helyén a demokráciát mint elfajulást említi, ahol »nem a törvény az uralkodó, ott felbukkannak a népvezérek. Mintegy egyeduralkodóvá válik a köznép, sok egyes emberből tevődve össze, a tömeg nem egyenként, hanem együttesen gyakorolja hatalmat.«” (Arisztotelészt idézi Csepeli 450-451). Csepeli szerint a választó jog kiszélesítése megnövelte a Machiavelli által hasznontalannak nevezett inkompetens választók sokaságát és ez megnyitotta az utat a demagógia és a tömegek uralma felé.
A mintaadó Nyugat
“A kommunizmus összeomlásakor nyitott szívvel és rokonszenvvel tekintettünk arra, amit kellő tisztelettel példaadónak tekintettünk: Nyugat-Európára és az atlanti világra. … eszményi negvalósulásának példázatát véltük bennük megtestesülni – mindannak a foglalatát, amerre el kell indulnunk …” (Varga 227) E tisztelet miatt nem vettük észre ennek az ideális világnak az átalakulását, jelesül a romlását, írja Varga Csaba. “…Nyugaton az önzés társtaszító boldogtalanságában hagyott új generáció elérkezett 1968-hoz, amikor is mindennek és mindenki másnak rombolásába kezdett.” (Varga 228) A változások lényegét a szerző abban látja, hogy nemsokára már az egész világ “posztnacionális önazonossággá, azaz szupranacionális hovatartozásoknak a transznacionális migráció realitásaival történő elegyítése lészen, s ebbe immár az egész emberiség – … – bele fog tartozni.” (Varga 238-239)
Gazdag Ferenc tanulmánya a magyar külpolitika stratégiai irányait elemzi az elmúlt harminc évben. A szerző szerint a rendszerváltás követően többé-kevésbé belpolitikai konszenzus volt a következő stratégiai célokban: “ mielőbbi csatlakozás az euroatlanti intézményekhez, integrálódás az európai folyamatokba; a jószomszédi és regionális kapcsolatok új alapokra helyezése; a határon túli, elsősorban a szomszédos államokban élő magyar kisebbségekkel kapcsolatos új nemzetpolitika megfogalmazása.“ (Gazdag 360) Természetesen a különböző színű kormányok ezt a háromas célrendszert különbözőképpen értelmezték, de 2004-ig, vagyis a külhoni magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazásig fennállt az “euroatlanti integráció, jószomszédi kapcsolatok, nemzetpolitika” háromas irányvonala. (Gazdag 364)
A fentiekkel összhangban hazánknak a nyugati integrációját szinte teljes politikai konszenzus kisérte. “Magyarország átállt az államszocializmusról a piacgazdaságra. Az ország visszanyerte az 1944-ben elveszett szuverenitását, a vasfüggöny leomlott, az utolsó szovjet csapatok is elhagyták hazánk területét, és Magyarország másfél évtizeden belül polgárainak szabad akaratából csatlakozott a transzatlanti katonai szövetséghez és az Európai Unióhoz.” (Gulyás 15)
Gazdag szerint a fentebb említett stratégiai célokban csak egyetlen alkalomkor volt törés, jelesül a 2004-es népszavazáskor. 2010 után azonban a Fidesz, sőt a baloldali pártok többsége is újra elfogadta ezt a konszenzust, azzal a megszorítással, hogy a Fidesz egy olyan euroatlanti integrációban érdekelt, amely nem a föderalizmusra, hanem az erős nemzetállamok együttműködésére épül. Tény, hogy amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, akkor ez az értelmezés jelentette a főirányt az Unióban, ugyanakkor az elmúlt évtizedben a helyzet jelentősen átalakult. Így kialakult a föderalista európai elit és a szuverenista Fidesz egyre mélyülő ellentéte. Ez a konfliktus, illetve a globalizálódó Nyugathoz való viszonyunk romlása korunknak egy teljesen új fejleménye. Recenziom folytatásának a centrumában ez a kérdés, jelesül az EU és Magyarország egyre feszültebb viszonya áll.
Tóth I. János
Recenzált tanulmánykötet
Csepeli György: A politikai hiszékenység három évtizede – avagy az elvehetetlen ironikus szabadság. Hiedelmek, demokrácia, hiszékenység heurisztikája. In Simon János (szerk.) i.m. 449- 557.o.
Gazdag Ferenc: A Magyar külpolitika stratégiai irányzatairól. In Simon János (szerk.) i.m. 359- 366.o.
Gulyás Gergely: Bevezető gondolatok. In Simon János (szerk.) i.m. 15.o.
Mészáros József – Syi: Politikai folytonosság és változás Magyarországon – Nyolc választás adataiból. In Simon János (szerk.) i. m. 161-182.o.
Simon János (szerk.): 30 éve szabadon Közép-Európában. Ludovika Egyetem Kiadó, Budapest, 2022.
Simon János: Él-e még a politika mint tudomány magyarországon? – A választás szabadsága és az igazság a politikában. In Simon János (szerk.) i. m. 183-200.o.
Szabó Tibor: A magyar közélet jellegzetes vonásai (1990-2020). In Simon János (szerk.) i.m. 465- 474.o.
Varga Csaba: Sikerek és kudarcok, várakozások és tapasztalatok. In Simon János (szerk.) i. m. 227.o.
