A Vigilia története

Az 1930-as évek közepén a reformkatolikus újságírás három kiemelkedő képviselője, Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László Vigilia címmel szépirodalmi tematikájú folyóiratot alapított. Aradi és Balla előzőleg az 1931-ben – XI. Piusz pápa szociális enciklikája, a Quadragesimo anno kibocsátásának évében – elindult Korunk szava hasábjain publikált. Ahhoz az ifjúkatolikus nemzedékhez tartoztak, amely az egyház megújuló társadalmi tanítása nyomán új utakat keresett. Az 1935 februárjában, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén útjára bocsátott, évnegyedesre tervezett kulturális folyóirat mindenekelőtt a katolikus spiritualitás megújítását tűzte ki célul. „Ez az évente négyszer könyvalakban megjelenő folyóirat a szellemi arisztokrácia negyedévi közlönye akar lenni” – olvasható a nyitó szám felvezetésében – , „azé a szellemi elité, amely az egész világon ráébredt a lényeges válaszra, amit zajló korunk kérdéseire adnunk kell. Jacques Maritain fogalmazta meg a »primauté du spirituel«, a szellem mindenek felett való felsőbbségének parancsát”.[1] Az alapító főszerkesztő, Possonyi László egy 1955-ös naplójegyzetében így idézi fel a lapalapítás időszakát: „Mire eszméltünk rá mi, akkori »fiatalok«? Arra, hogy a magyar katolicizmus valamilyen idegenkedés és fáziselmaradás hullámvölgyében van a katolikus világnak nem is egy, hanem több nagy áramlata mögött. Mik voltak ezek az áramlatok? Mindenekelőtt az egyetemes szociális gondolat, amely világhorizonttá tágult. Másodsorban a világ katolicizmusának a modern korban újjáéledt misztikai áramlata”[2].

A Vigilia programjának legerősebb teológiai támasztékát az a felismerés adta, hogy a XIII. Leóval kezdődő egyháztörténeti korszak önértelmezésének már nem felel meg a barokk „pásztor és nyája” metafora. Az egyház Krisztus misztikus testeként való ábrázolását a kor ekkleziológiája a barokk hagyomány megkerülésével a keresztény középkorra vezette vissza, s a teológiai gondolkodás – Aquinói Szent Tamás erőteljes hatására – a világ racionális megismerhetőségét, a természettörvényt és az ember morális szabadságát állította előtérbe. Ez a korokon áthajoló gesztus vált francia minta alapján, a magyar ifjúkatolikusok avantgardjának példaképévé. Egyúttal a Vigilia hasábjain az egyetemesként értett „katolikus” jelző már úgy bukkan fel, hogy az integráló erőként felfogott katolicitás nem kiveti, hanem befogadja és saját szempontjai szerint elismerőleg értelmezi a szekuláris kultúrát és művészeteket.

A szerkesztők a piarista Schütz Antalt kérték fel programadó vezércikk megírására – s a kor kiemelkedő hittudósa valóban reprezentatív és lelkesítő teológiai kifejtését adta a virrasztás jelentésű latin vigilia szónak.[3] Valójában azonban az 1935 húsvétján közreadott második folyóiratszámban jelent meg az az írás, amely a folyóirat története során mindvégig érvényben maradó alapvetésként fejti ki – irodalomesztétikai fejtegetés keretében, de általánosságban a kereszténység és a kultúra viszonyára nézve is helytállóan – a korlátozhatatlan egyemességként felfogott katolikum tartalmait.  A katolikus hit nem dogmák összessége” – írja A katolikus irodalom problémájához (Egyetemesség és forma) című nevezetes tanulmányában Sík Sándor –, „a katolikus morál nem parancsok és tilalmak kazuisztikája, s a katolikus élet nem bizonyos liturgiai cselekmények végrehajtásában áll, amelyeknek nincs közük egyéb életmegnyilvánulásokhoz.” Ellenkezőleg: „Világfelfogás, amelyben benne van minden, ami embernek hozzáférhető; világérzés, amelyben elfér mindaz, »ami az ember szívébe felhatott«…” Épp ezért fontos, hogy a hívő ember magáénak érezzen „minden valóságot és törekvést, amiben a humánum jelentkezik. Minden, ami emberi, megértést és rokonszenvet vagy megértést és kiigazítást, mindenképpen megértést és kiegészítést találhat a katolikumban”. A tanulmány sarkalatos megállapítása, mely szerint „a katolikus művész számára nincs külön vallásos művészet”[4], a második világháború után egyebek mellett Pilinszky János „evangéliumi esztétikájában” talált visszhangra, és döntően hozzájárult ahhoz, hogy a Vigilia, messze túl a felekezeti határokon, a magyar irodalmi modernség tekintélyes fórumává váljon. A folyóirat fennállásának hetvenedik évfordulóját ünneplő 2005/2-es szám szerkesztőségi bevezetője ugyancsak erre az alapzatra építve szögezhette le, hogy a lap kezdettől kerülni szándékozott „minden szűkösséget, kirekesztést; nyitottan fogadott minden igaz humánus értéket. Mindezt az irodalom és a teológia szintézisében tette, abban a meggyőződésben, hogy végső soron mindkettő az emberről szól, és őt szolgálja.”[5]

 A Vigilia főszerkesztője (egy Balla Borisz által jegyzett rövidebb időszak kivételével) 1935 és 1944 között Possonyi László. A lap, amelynek működését közvetlenül a háborút megelőző években szerkesztőbizottság is segíti (tagjai: Harsányi Lajos, Mécs László, Sík Sándor), publikációs spektrumát pedig kritikai rovat teszi teljesebbé (utóbbi vezetője 1938 és 1941 között Rónay György), 1945-ben elhallgat és csak 1946 decemberében jelenik meg ismét. Juhász Vilmossal karöltve a piarista Sík Sándor indítja el újra, aki 1963 szeptemberében bekövetkezett haláláig áll az élén – igaz, feladatainak zömét életek utolsó éveiben munkatársai veszik át. A szerkesztés egyre nyomasztóbb külső kényszerek között zajlik, mégis erre az időszakra esik a folyóirat egyik fénykora. „Éveken át a Vigilia lett a szabad szellem megnyilvánulásának szinte egyetlen orgánuma. Az irodalmi élet legjobbjainak írásai jelentek meg itt. A közös sors, az elfojtottság összetartó ereje egyfajta szolidaritást teremtett az eltérően gondolkodók között is”.[6] A két legkiemelkedőbb főszerkesztő, Sík Sándor és Rónay György munkássága szintén ebben az időszakban bontakozik ki. A katolikus periodikum történetét többrészes tanulmányban rekonstruáló irodalomtörténész, Szénási Zoltán szerint „az erre az időszakra való visszaemlékezésekben szinte legendássá vált a Vigilia Mátyás pincebeli törzsasztala, ahol nem csak a lapban rendszeresen publikáló írók, költők voltak jelen (a szerkesztők mellett Thurzó Gábor, Pilinszky János, Jékely Zoltán, Mándy Iván, Toldalagi Pál, a Kaposvárról alkalmanként a fővárosba látogató Takáts Gyula, Birkás Endre, Kerényi Grácia, Kosztolányi Ádám, Passuth László és mások), de ide hozták első közlésre érdemesnek vélt irodalmi próbálkozásaikat a fiatal költőjelöltek is. A negyvenes évek végén itt jelentek meg Görgey Gábor első írásai, Nemeskürty István filmkritikái, itt publikálta Kalász Márton első versét, az ötvenes évek végétől itt jelentek meg Beney Zsuzsa és Gyurkovits Tibor, valamint 1961-től (először Pilinszky közvetítésével) Vasadi Péter versei.”[7]

Miután Rónay Györgynek kényszerűen távoznia kellett a szerkesztőségből, Sík Sándor után a társadalomtudós Mihelics Vid lett az új felelős szerkesztő. Mihelics sokat tett azért, hogy az olvasók megismerjék az 1962 és 1965 között lezajlott II. vatikáni zsinat eredményeit. Magának vallotta a zsinatot összehívó „XXIII. János pápa célkitűzéseit, szorgalmazta a párbeszédet a más hitvallású keresztény felekezetek között, s a különböző világnézetek békés egymás mellett élésének a megvalósítására való törekvéséről tett tanúságot”.[8] Mindazonáltal ezt a folyamatot – az 1969-ben végül mégis főszerkesztővé kinevezett – Rónay György munkássága idején a lap teológiai és irodalmi minőségének egyidejű és kivételes mértékű emelkedése teljesítette ki. Rónay egyrészt tudatosan kapcsolódott a Nyugat örökségéhez, s „a maga értékőző, de az új szellemi és irodalmi jelenségekre is nyitott irodalomszemlélete alapján a Vigiliát olyan irodalmi lappá alakította, mely irodalomtörténeti mértékkel mérve is jelentős fórumnak tekinthető a hatvanas évek vége s a hetvenes évek magyar irodalmi életében”.[9] Másrészt előmozdította a jószándékú nem keresztényekben, illetve nem hívőkben is felismerhető isteni működés elismerését – végeredményben a teológia antropológiai fordulatának végrehajtását sürgette a magyar egyházi gondolkodásban. Egyúttal a kereszténység (ön)kritikai tartalékainak mozgósítását is lényegesnek tartotta, azaz mindvégig hű maradt ama meggyőződéséhez, amelynek már 1947-ben így adott hangot: „Ha katolicizmusunk, elsősorban középosztályi rétegében, nem annyira hangulati jellegű, hanem racionalistább és kritikusabb – úgy racionalista és úgy reálisan intellektuális, ahogyan Szent Tamás kívánta; ha nem enged a szólamoknak s nem tér ki az adott társadalmi, szociológiai és morális helyzetben a belső leszámolás elől; ha könyörtelen következetességgel elválasztja azt, ami lényegileg katolikus és keresztény attól, ami puszta opportunitásból ölti föl magára a kereszténység mezét, oly tolakodóan, hogy hovatovább önmaga szabja meg a kereszténység mivoltát, s oly hazugul, hogy kereszténységével játszva összeegyeztet mindenféle turáni és faji és egyéb pogány mítoszt – (…), s ha a kereszténységet álarcul s érdekei pajzsául használó mindenféle mítosszal szemben fölvonultatja az igazi keresztény tanítást: akkor világosan és halaszthatatlanul parancsként állottak volna előtte elsőrendű föladatai, az értelemre és önbírálatra nevelés, az igazság könyörtelen érvényesítése önmagunkkal szemben, minden belső ellentmondás fölszámolása társadalomban, politikában, s művészetben is.”[10]

Rónay György halála után, 1978 nyarától rövid ideig Doromby Károly, majd az 1980-as év közepétől Hegyi Béla felel a Vigiliáért. 1984-től napjainkig pedig – immár három és fél évtizedet felölelően – újra piarista szerzetes, Lukács László irodalomtörténész és teológus a folyóirat főszerkesztője. Miközben „figyelemre méltó a nyolcvanas évek első felében pályájuk elején járó irodalomtörténészek, esztéták publikálása a Vigiliában” – köztük  az alábbiaké: Földényi F. László, Szilágyi Ákos, Bacsó Béla, Balassa Péter; továbbá olyan gondolkodók és irodalmárok jelenléte, mint (mások mellett) Török Endre, Rónay László vagy Pomogáts Béla[11] – a jelenlegi, teológiai és irodalmi szaktanulmányoknak, szépprózának és lírának, interjúknak, kritikáknak és könyvismertetéseknek egyaránt helyet biztosító rovatstruktúra is kikristályosodik. A háború előtti időszak könyvkiadói tevékenységét felelevenítve pedig az 1980-as évektől kezdve ismét könyvek is napvilágot látnak a Vigilia szerkesztőségének gondozásában. A sorozat, amelyet szerkesztője, a Vigilia létrehozásában hosszabb ideje oroszlánrészt vállaló Bende József „a megértés lehető legátfogóbb horizontját szem előtt tartva” gondol el. „Szerkesztői koncepciója a Magyarországon főként Babits nevéhez kapcsolódó katolicitás-fogalom nyitott jelentését eleveníti fel (…), a szerényen elegáns fehér zsebkönyvek azonban már a hit megrendült feltételei és a kereszténység utáni (noha újabban egyszersmind posztszekulárisnak nevezett) korszak adottságai közt kutatják a hiteles megszólalás esélyeit”.[12]