Mi lenne, ha kissé személyes lennék a kommunista diktatúra áldozataira emlékezve? Hiszen nem tudok másként gondolni az áldozatokra, mint hús-vér emberek húsba vágó, vérrel írt történetére. Hadd legyek szubjektív, hiszen ahogy sokan mások, én is olyan családban nőttem fel, melyet megkínzott a történelem.
Eszembe jut anyai nagyapám, aki kőbe vésve ott árválkodik a Szoborparkban, a kommunizmus propagandaszobrainak egyikeként. Hogy került oda? Ludovikás mérnök-tiszt nagyapám örülhetett, ha – megjárván a Don-kanyart és a szibériai hadifogolytábort – segédmunkásként alkalmazták valahol. A jóképű és jó kiállású fiatal férfi az olajos kötényt ugyanolyan szerénységgel viselte, mint arisztokrata őseit, talán épp ezért esett rá a választása a szobor megalkotójának, mikor modellt keresett a szovjet-magyar barátság mementójához. Nem volt mese, nagyapámnak mennie kellett, hogy ironikus módon, épp róla, a rendszer ellenségéről mintázzák meg a snájdig magyar proletárt… És eszembe jut apai nagyapám is, akit egyenesen Vorkutára hurcoltak a főnöke helyett: a fagyos szibériai poklot nyelvtudásának köszönhetően élte túl, mert tolmácsként nélkülözhetetlenné tette magát. Nyolc év után tért haza: apám épp az ablakban üldögélt, mikor észrevette, hogy egy szerencsétlen koldus vánszorog az ajtajukhoz. Fogalma sem volt, hogy a tulajdon édesapját látja. Életében először… Anyai nagyanyám családja szinte a semmiből küzdötte fel magát, amit nem bocsájtott meg a kommunista rezsim: mindenüket elvették, amit nem vitt el a háború. Az, hogy nem lakoltatták ki a kisgyerekes családot, a rácsoságyban tapsikoló nagynénémnek volt köszönhető. A rádióban épp Rákosi beszélt. A nép tapsolt – a jól ismert ritmusban. A kislány öntudatlanul utánozni kezdte. Mikor az ÁVH-s ellenőrzés emberei meglátták, helyeslően bólintottak: „Elvtársnő, látjuk, helyesen neveli a jövő nemzedékét.” Dehogy is merte mondani nagyanyám, hogy hiszen ha tudnák… sápadtan mosolyogni próbált, mint amikor az Andrássy úton később azért kellett számot adnia, idegenvezetőként miért nem jelent az utasairól…
Mikor általános iskolában az Egri csillagokat tanítom, elszorul a szívem. Noha a török hódoltság már a múlté, nincsenek dervisek, beglerbégek, fenyegető hadak a végvárak falai alatt, mégis megborzongok. Gárdonyit szokás lekutyafülézni, amiért feketén és fehéren ábrázolja az ellenfeleket. Való igaz. Ám van az a helyzet, ahol minden ilyen nagyon egyszerű lesz. Fekete és fehér. A halálveszedelem árnyékában, a zsarnokság járma alatt nyögve egyenesen életellenes lenne mentségeket keresni a bántalmazó fél magatartására. Önszabotázs, ha a diktatúrát és a zsarnokot elkezdjük mentegetni a politikai korrektségre hivatkozva. Mert van, amire nincs mentség. Ott, ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Magunkat csapjuk be, ha morális maszatolásba fogunk. Van, amit nem lehet, ezért nem szabad relativizálni. Amikor az Egri csillagokat olvasom, a könyv olyan tűpontos képet ad a diktatúrák és az elnyomók természetéről, a megfélemlítés eszközeiről, hogy beleborzongok. Mert ez természetesen réges-rég nem a törökökről szól, hanem a mindenkori támadással foglalkozik, melyet személyes vagy közösségi értékeink ellen intéznek ilyen vagy olyan eszmék nevében. Mert egy ideológia a zsarnokságra – mindig kéznél van.
A kommunista diktatúra áldozataira emlékezve azonban nem csupán a hősöket idézzük meg, noha hajlamosak volnánk a maroknyi várvédő diadalmas történetévé színezni azt, ami az ÁVH kínzókamráiban, az iskolák padjaiban, a tankönyvek lapjain, a besúgó-hálózat jelentéseiben, a mindennapok rettegésében öltött testet. Mert nem, nem minden áldozat volt hős. A túlélési ösztön gyakran erősebb, mint az erkölcsi erő. Ugyanúgy áldozat, aki megtört, akinek a gerince többé nem egyenesedett ki, aki a terror és fenyegetettség alatt összeomlott. Áldozat, aki nem mert lázadni, csak némán tűrt, mert féltette a családját, a szeretteit. Áldozat, akinek kisiklott az élete, mert nem mehetett egyetemre, nem tanulhatott, csak mert szüleit a rendszer ellenségként kezelte. Áldozat, akinek mindenét elvették, lakásába kényszerbérlőket telepítettek, ő maga pedig örült, ha szegényes motyóival meghúzhatta magát a saját fészerében. Áldozat, akár malenkij robotra hurcolták, akár a fekete autó jött érte, akár a körmét tépték le, mert ne feledjük: olyan kegyetlenkedések zajlottak a vörösre mázolt színfalak mögött, melyektől öklendezni kezd a jóérzésű ember. Nők és férfiak meggyalázása, a börtönök lakóinak szadisztikus kínzása, temérdek halott, akikről beszélni sem lehetett, nemhogy méltón meggyászolni őket – mindez nem olyan nagyon régen valóság volt.
Volt? Egész biztosan vége van? Mindenhol a világban? Olyan lenne a kommunizmus, mint a feketehimlő, mely ellen már oltást sem kell kapnia a kisgyerekeknek, hiszen nem egyéb, mint rossz emlék? Mikor annak idején, a rendszerváltás felszabadultan szellemes plakátdömpingjében megjelent a behízott tarkójú orosz tiszt karikatúrája, keresztben a felirattal: „Távárisi kányec!”, nagymamám őszintén nevetett. Épp olyan őszintén, amilyen haraggal szaggatta le az utódpártok kampányplakátjait. Ő – és számos kortársa, akit megbélyegeztek ilyen vagy olyan okból – valóban megélték, mit jelent a rabság, és milyen reményt ad a demokrácia. Még akkor is, ha folyton gondunk van vele. Ő – és számos kortársa, akik megszokták, mit jelent egy olyan hazában élni, melyet besúgó viceházmesterek országává aljasítottak, valóban rettegtek, hogy mi lesz, ha visszatérnek a megnyomorítóik, és bosszút állnak. Mert ők ismerték a rendszer valódi, kegyetlen arcát. Hálás vagyok, hogy én már csak az ő tekintetükből és szavaikból ismerhettem ezt meg. És hálás vagyok, amiért volt, aki megélte és tanúságot tett arról, mit jelentett „embernek lenni minden körülményben”.
Nagy szavak? Igen. De nagy idők is voltak. Kicsiny idők percemberei cinikusan elhúzzák a szájukat. Emlékezni akkor is muszáj. Emléktelenül élni nem több, mint kilépni abból az idősíkból, mely az emberlétünk és egyben emberségünk záloga. Nem hiábavaló busongás ez a múlton. Nem handabandázó igazságosztás a kényelmes karosszékből. Nem olyan sérelmek felhánytorgatása, melyek jó ürügyül szolgálnak korunk emberének, aki legitimizálni akarja a saját álláspontját ilyen vagy olyan kérdésekben. Ez nem tét nélküli merengés a múlton. Ez fájó, mint minden igaz és őszinte gesztusunk. Fáj, mert a katarzis szembenézésre késztet: vajon én mit tennék a nagyszüleim helyében? Tudnék a tükörbe nézni? Mindent elvenne tőlem is a rendszer, csak a becsületemet nem? Vagy azt is odadobnám kétségbeesésemben, mint oly sokan? Nyugtalanító gondolatok, melyek arra késztetnek, hogy jobb emberekké váljunk a mindennapjaink döntéshelyzeteiben. Ha csak sopánkodunk a múlt tragikus eseményei felett, halottaink áldozata hiábavaló volt. Az értékek, melyek mellett kitartottak, akkor és csak akkor élnek tovább, ha az emlékezetünk nem csupán elraktározza a történteket, hanem életre is kelti azokat – a gyermekek, unokák, dédunokák helyes válaszaiban és választásaiban.
