Itt ér össze az ég és föld, a hit és a társadalom, a vallás és a filozófia. Mi lenne, ha ezen az érintkezési ponton találkoznánk mi: ember az emberrel?

Korunkban a szembenézés: luxus. Az a bajom a halloweeni rituálékkal is, hogy a felszínen mozognak. Ahelyett, hogy a mulandóság feldolgozásához a maszkok mögé néznénk, megállunk a felszínen: azt tartjuk riasztónak, ami annak látszik.

Van valamink, amivel a békét szolgálhatjuk: szolidaritásunk a mindenkori emberért. Nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül, világosan és tisztán látva, hogy a nagypolitikai törekvésekkel azonosított, felcímkézett egyszeri emberekkel, a szenvedőkkel, rettegőkkel – közös a sorsunk, mert emberek vagyunk.

Talán ez a színdarab, meg a festett díszlet közepén csúfondárosan rám meredő kereszt segített megérteni, hogy minden ember felelős minden emberért.

Igen, elkezdődik egy új tanév. Mi lenne, ha nekünk, felnőtteknek is új „év” kezdődne, amelynek során tanulni – és tanítani lehet? Empátiát, alkalmazkodást, nyitottságot – ítélkezés helyett megértést (ami nem azonos az egyetértéssel), kreativitást – és elsősorban bátorságot. Bátorságot a bátorításhoz, az összetartozáshoz.

VII. Gergely pápa igen hamar, 1083-ban, augusztus 20-án „oltárra emelte”, azaz innentől kezdve tiszteljük szentként, azaz kiemelkedő, karizmatikus, keményerkölcsű, keresztény példaképként. Épp 940 esztendeje ennek. Ez a „szentség” morális hivatkozási pont: az államalapításnak spirituális dimenziót ad, túlmutat a politika mulandóságán, és a hit ethoszát mutatja fel.  

Mi lenne, ha nem egymáson nevetnénk, hanem egymással? Mi lenne, ha a véleménykülönbség nem adna okot a durva, barbár énünknek, hogy üssön vagy fusson, ahogyan azt az evolúció során megtanulta?

Nincsen semmi bajom azzal, hogy ha a magyar ember eszem-iszommal kívánja megünnepelni azt, ami megünnepelhető. De ezeket a tengerentúlról ellesett alibieseményeket rosszkedvűen szemlélem. Hiszen mégis, mi ünnepelni való van azon, hogy fiam lesz, avagy lányom? Akár ez, akár az: ugyanolyan öröm, ugyanolyan áldás.

Mégis, mit tehetnénk, mi, kisemberek a megsebzett nagyvilágban?

És bár változott a világ, azért ne mondjunk le arról, hogy megkínáljuk gyermekeinket a valódi all inclusive élménnyel: ahol valóban a világegészbe helyezkedve ismerhetik meg határaikat és talpraesettségüket egyaránt. És ez az all inclusive nem a sokcsillagos szállók világa, ahol a fogyasztói társadalom elitjére szabott öleb-lét kiszolgáltatottságát szívja magába a fiatalság. Ez az all inclusive a teremtett világ teljessége, amely egy kis faluban éppen úgy megélhető, mint a tengerpartnál.

Pedagógusként tudjuk mind, mennyire fontos részei a személyiségfejlődésnek a közös kirándulások: amikor az iskolából kiszakadva, más környezetben, más módon nyilatkoznak meg a gyerekek, szorosabbra fűződnek a barátságok, és persze nem egyszer akadnak nagy sértődések is. Mindez természetes.

Pünkösdkor a Szabadító Lélek ünnepét üljük: hogy az életünk valóságos és igaz inspirációval teljen meg, először belső célokat kell kitűzni, s a lelki alaptábortól érdemes elindulni a belső csúcsok meghódítására.