Enyhülés, vagy egyházüldözés és világnézeti harc más gúnyában?
1. Az 1964-es részleges megállapodás
Az 1960-as évek fordulóján jelentős változás következett be a világegyház vezetésében: XII. Pius pápa 1958-ban elhunyt és utódjául XXIII. Jánost választották. Idős kora miatt átmeneti pápának szánták, mégis reformpápa lett, meghirdette a II. vatikáni zsinatot és ő kezdeményezte a „keleti nyitás” politikáját is. Ennek mintegy kísérleti terepe volt Magyarország, amellyel 1963-ban tárgyalások kezdődtek. Ezek konkordátumra nem vezettek ugyan, de 1964-ben egy részleges megállapodás mégiscsak létrejött, elsőként Magyarországgal a keleti blokk országai közül. Sikerült egyezségre jutni a püspökök kinevezéséről, a püspökök és papok államesküjéről és a római Pápai Magyar Intézetről. Az okmány kimondta, hogy az Apostoli Szentszék joga a püspöki kinevezés, de az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulását ki kell kérni. Az állameskü letételébe is beleegyezett a Szentszék, azonban hozzátéve, hogy olyan módon, „amint püspökhöz vagy paphoz illik”. Ezt a kitételt a püspöki kar elnöke és az ÁEH elnöke közötti levélváltás tartalmazta. Ez egy későbbi interpretáció szerint azt jelentette, hogy akkor érvényes és kötelező, ha az alkotmány és a törvények, amelyekre az esküt teszik, nem ellenkeznek a keresztény elvekkel. Végül a Pápai Magyar Intézet a magyar katolikus püspöki kar irányítása alá került, de rektorának kinevezéséhez – aki csak magyar állampolgár lehetett – előzetes állami hozzájárulás kellett. Voltak azonban olyan kérdések is, amelyekben nem sikerült megegyezni, ezek között volt például Mindszenty József ügye, a papi békemozgalom vagy a szerzetesrendek működési szabadsága is.
A megállapodás gyakorlati eredménye tehát az volt, hogy biztosították az egyházkormányzat folytonosságát, betöltötték az addig évek óta üresedésben levő püspöki székeket. E főpásztorok a későbbiek során tudtak papokat szentelni, akik a helyi hitélet motorjai lettek, végezték a liturgiát, kiszolgáltatták a szentségeket. A zsinatra pedig több magyar főpásztor is kiutazhatott: az első ülésszakon még csak 2 magyar zsinati atya, a másodikon már 6, a harmadikon 10, a negyediken pedig 9 vehetett részt népes kísérettel, akik egy része ügynöki teendőket is ellátott.
Magyar főpásztorok a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakán, 1964-ben (Forrás: Dr. Török Jenő: Zsinati megújhodás)
A látszat ellenére korántsem került sor a magyar állam és egyház kapcsolatában pálfordulásra, nem csillapodott rövid időn belül a papság üldözése, csak lassanként más módszerek vették át az addigi nyílt egyházüldözés helyét. Milyen volt a katolikus egyház élete a kádári gulyáskommunizmusban? Át tudták-e ültetni a gyakorlatba a speciális körülmények között a II. vatikáni zsinat tanításait? Ezekre szeretnék választ adni a továbbiakban.
2. A hivatalos és a „földalatti” egyház tevékenysége, az állam reakciói
A vatikáni zsinat szellemisége és az ebben újrafogalmazott egyházkép a magyar egyházat csak részlegesen és felszínesen hatotta át. A zsinati egyháztan főbb elemei, mint az Isten népe teológia, az egyház mint misztérium, az egyházi hagyomány és a kor kihívásainak összehangolása, az ökumenizmus, a papság mint szolgálat és a papi közösség eszménye bekerültek a köztudatba. Ezenkívül a liturgikus megújulás is megfigyelhető, a külső szemlélő számára látványos eredményeket hozva. Ennek egyik jelentős állomása, hogy 1966-ban a katolikus püspöki kar jóváhagyta a magyar Liber Ordinarius (az Ordinarium Missae a mise következő speciális állandó részeit jelenti: Kyrie, Gloria, Credo, Hosanna, Benedictus, Agnus Dei) szövegét, amelyet az 1964-ben létrehozott Liturgikus Tanács készített el. Szeptember 1-jén a püspöki kar úgy határozott, hogy a csendes imák kivételével minden miseszöveg – amelyet korábban latinul mondtak – magyarul is elvégezhető, november 27-től pedig a háttal miséző oltár helyett szembe miséző oltárt is fel lehetett állítani az ordinárius engedélyével. Sor került a Római Kánon (vagyis I. eucharisztikus ima) magyar nyelvre fordítására, melynek szövegét a Szentszék 1967-ben hagyta jóvá és 1968. március 3-tól a szentmiséken is magyar nyelven mondták.
A liturgikus reformok ellenére a magyar egyház helyzete nem sokat változott: a vallást a rendszer igyekezett a templom falain belülre szorítani és az egyházat totális ellenőrzés alatt tartani. A püspökök fokozottabb ellenőrzésére 1972-ben külön szervet is felállítottak Püspökkari Titkárság néven. A hitoktatás kereteit szigorúan beszabályozták: 1974-ben az ÁEH és a püspökkari konferencia közötti megállapodás értelmében a templomi hitoktatást a templomokban vagy más istentiszteleti célra használt helyiségben hetente kétszer lehetett tartani egy-egy órában, s az oktatás helyét és idejét az illetékes helyi tanácsnál jelenteni kellett. Az ezen kívül az ifjúsággal foglalkozók retorzióra számíthattak.
Papi, szerzetesi perek sora jelzi, hogy az egyházüldözés sem csillapodott. 1966-ban a Politikai Bizottság határozata alapján nyilvántartásba vettek 15 940 főt, köztük „ismét aktivizálódott” szerzeteseket, apácákat. A szerzetesek zaklatása, házkutatások gyakoriak voltak. Például Tímár Ágnes ciszterci nővér 1966-ban 3 év börtönt kapott, mivel a rendi utánpótlást nevelte, 1967-ben az angolkisasszonyokhoz kötődően tartottak 30 helyen házkutatást és a fiatal nővérek vezetőjét letartóztatták. A pereket az illegalitásban működő kisközösségek tagjai és vezetői sem kerülhették el. Ezek közül a Regnum Marianum és a Bokor mozgalom ismertebbek, melyekben különböző formában, de visszhangra talált a II. vatikáni zsinat nyomán kibontakozó teológiai fejlődés. Hogyan jöttek ezek létre, milyen elvek mentén szerveződtek, és hogy fogadta őket az államhatalom?
A Regnum Marianum a 19. század végén hitoktatók közösségéből nőtte ki magát, célja a katolikus ifjúság valláserkölcsi életének az előmozdítása volt, valamint a szabadidő tartalmas eltöltésére szerveztek programokat a fiataloknak: kirándultak, szavalóversenyt tartottak, énekeltek, bábszínházuk is volt, cserkészcsapatokba, kongregációkba szerveződtek, valamint folyóiratokat szerkesztettek. Tevékenységük központja Budapesten, a Damjanich utca 50. számú házban volt. Ezt 1951-ben államosították, a benne tevékenykedő atyák az esztergomi főegyházmegyébe kaptak különböző helyekre dispozíciót. Azonban a lelkiség illegalitásban, kisközösségi formában tovább élt. Az államhatalom nem nézte jó szemmel az ifjúság katolikus szellemben történő megszervezését: 1961-ben 7 regnumi atyát ítéltek 3–7 év börtönre, 1964-ben ismét 7-et 2–5 évre. 1971-ben pedig szintén a Regnum közösség vezetői ellen indítottak pert, 4 atyát és 2 világit féltől 6 évig tartó börtönre ítéltek. Érdekesség, hogy a közösség egykori vezetőjének, Emődi Lászlónak a visszaemlékezése szerint a tanúk a két utóbbi alkalommal virággal díszítették fel a tárgyalótermet. A mozgalom képviselői a 80-as években leszögezték, hogy a Regnum Marianum hite a katolikus egyházéval azonos, a hierarchiával egységben vannak és hangsúlyozták, hogy tiszteletet tanúsítanak az egyházi elöljárók iránt. Tehát a hagyományos keretek tiszteletben tartása, de ezeknek egyben a meghaladása is érezhető benne.
A másik ismert kisközösség, a Bokor ennél némileg tovább lépett. Alapítója az 1919-ben született Bulányi György volt, aki a piarista rend tagja lett. Az egyetemen magyar-német szakot végzett, majd 1943-ban szentelték pappá. 1944 őszén kezdett Debrecenben, a piarista gimnáziumban tanítani. A rendházban, ahol lakott, év elején egy horvát jezsuita kapott szállást, aki egy hónap alatt négy kiscsoportot szervezett: a munkásfiúk, a munkáslányok, felnőttek és diákok részére. Távozása előtt Bulányira bízta a diákokból álló közösséget: innen számítható a Bokor mozgalom kezdete. Bulányi a fiatalokkal történő foglalkozást 1945, sőt, 1948 után is folytatta. Ennek köszönhetően az ifjúság illegális megszervezése és a népi demokrácia megdöntésére irányuló tevékenység vádjával 1952-ben életfogytiglani börtönre ítélték.
Emléktábla Bulányi György egykori lakóházának falán (A szerző felvétele)
Innen 1960-ban amnesztiával szabadult, s ezt követően nehéz fizikai munkából tartotta fenn magát. Mellette ismét közösségeket szervezett és Keressétek az Isten Országát! című könyvén dolgozott, melyben kifejtette teológiáját. Az ebben felvázolt egyház kisközösségekből épül fel, nem a papok uralmára, hanem szolgálatra épül, szerkezete demokratikus. Szem előtt tartja a lelkiismeret méltóságát és a szabadságjogokat is. Főbb kijelentései egybevágnak az II. vatikáni zsinat egyházképében vázoltakkal, azonban a hagyományok helyett a Szentírásra helyezi a hangsúlyt, valamint a modern antropológiára, lélektanra és szociológiára.
A 70-es évek a mozgalom számára a fellendülés korszaka volt, a Bokor elnevezés is ekkor született meg. Nem szabad azonban elfeledkezni róla, hogy még ekkor is zajlott per ifjúsági csoportok szervezése miatt: 1972-ben volt az utolsó, melyben domonkosokat ítéltek el, mivel Mátyásföldön foglalkoztak az ifjúsággal. A Bokor mozgalom vezetőjét azonban nem állami karhatalommal ítélték el újra: az állam kifinomultabb eszközhöz folyamodott: 1982-ben a püspöki karral ítéltette el Bulányi tanait és tiltatta el a nyilvános misézéstől. Ügye a Hittani Kongregáció elé került, végül 1997-ben oldották fel a korlátozó intézkedéseket. Amint ebből is kitetszik, az 1970–1980-as években az egyházpolitika lassú változásának lehetünk tanúi. Az állam fő törekvése, a világnézeti harc nem változott, csak az eszközei.
3. „Kis lépések politikája” az 1970–1980-as években
Alapvetően a kommunista rendszer külső erejének növelését, illetve belső erejének megszilárdítását igyekeztek elérni a békepapi mozgalmon és az államhoz lojális egyházi vezetők hatalomba segítése révén. Utóbbira több alkalommal nyílt mód, az 1969-es, 1972-es és 1974-es, 1975-ös új püspöki kinevezések kapcsán. Jelentős engedmény az is, hogy 1971-ben Vatikán feloldotta a pap képviselőket az interdiktum alól. Cserébe megpróbálták az 1957. évi 22. törvényerejű rendelet megváltoztatását elérni, de csak részleges eredményt értek el: a pápai kinevezéstől függő egyházi hivatalokhoz az Elnöki Tanács előzetes beleegyezése kellett továbbra is, a vikáriusi, esperesi, teológiai tanári kinevezésekhez az ÁEH elnökének előzetes beleegyezése, míg a többi állás betöltéséhez csak az illetékes egyházi hatóság bejelentése az ÁEH elnökének.
Ezzel párhuzamosan sor került az immár 15 éve az amerikai követségen menedékjogot élvező prímás, Mindszenty József ügyének megoldására is. 1971-ben a pápa a püspöki szinódus szeptember végi megnyitására hívta ki Rómába. E meghívásnak engedelmeskedve a bécsi nuncius autójában távozott az országból. A szinódust követően Bécsben telepedett le, az esztergomi érsek egyházi joghatósága alá tartozó Pázmáneumban. 1974-ben tette le esztergomi érseki hivataláról a pápa, de gesztusértékű, hogy csak apostoli adminisztrátort nevezett ki helyette: Lékai Lászlót, aki Mindszenty 1975-ös halála után, 1976 februárjában lett esztergomi érsek, májusban bíboros.
Lékai László emléktáblája Békásmegyeren (A szerző felvétele)
A magyar egyház feje immár nem volt nyíltan ellenséges viszonyban az állammal. Az egyházpolitika változását mutatja, hogy 1976 őszén az ÁEH listát adott át az egyes püspököknek azokról a papokról, akik kisközösségekben „káros” tevékenységet folytattak. Korábban ezek ellen a karhatalom teljes erejével fellépett és a vezetőket börtönbe juttatta, most viszont taktikát váltottak: a kisközösségek ellenőrzésébe be akarták vonni az egyházi vezetőket is, őket igyekezve felelőssé tenni az ezekben történő állam érdekeit veszélyeztető cselekményekért és őket kérni meg a leállításukra és szankcionálásukra, a vallásszabadság látszatát keltve. A Püspöki Kar válasza az volt, hogy megkérte a kisközösségeket, hogy a törvényes főpásztorok útmutatása szerint működjenek.
A taktikai irányváltás hátterében egyrészt az 1976/8. számú törvényerejű rendelet állt, amely a gondolat-, vallás- és lelkiismereti szabadságot hangsúlyozó Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát kihirdette. Másrészt a rezsim súlyos gazdasági problémákkal, eladósodással küzdött, a termelés mennyisége, minősége is romlott, ahogy a munkaerkölcs és köztulajdon tisztelete is. Ezek javulását remélték az egyháznak tett kisebb engedményektől. Ezek része volt például templomok, oktatási és szociális intézmények létesítésének engedélyezése. Ezt szokták kis lépések politikájaként említeni. Új, jogelőd nélküli templom 1984-ig nem épülhetett, azonban akkor engedélyezték Békásmegyeren a lakótelep szélén templom felállítását. Ugyanettől az évtől az ÁEH engedélyezte, hogy ahol a templom nem alkalmas hitoktatásra, ott a plébánia épületében legyen a hittan. 1981-ben megnyitotta kapuit idős világi hívek számára a XXIII. Jánosról elnevezett szeretetotthon, 1982-ben a Szent Anna otthon 15 vak és mozgássérült gyerekkel, 1983-tól pedig a leányfalusi lelkigyakorlatos ház. Az ifjúság nevelése terén a leghatásosabbnak a nagymarosi ifjúsági napok bizonyultak. Az ÁEH nem szólt bele az eseményekbe, csupán ügynököket küldött a megjelentek megfigyelésére. 1978-ban a Hittudományi Akadémia keretében elindul a világiak teológiai képzését szolgáló levelező tagozat, jópár évvel később, 1986-ban pedig az ÁEH lehetőséget adott világi hitoktatók működésére is. Mindezek mellett előfordult, hogy a papnak készülők szüleit elbocsátották állásukból.
A békásmegyeri templom, amelynek építését 1984-ben engedélyezték (A szerző felvétele.)
Mint ebből a pár sorból kitetszik, bizonyos kisebb engedményeket sikerült a katolikus egyháznak elérni, de az állambiztonsági megfigyelések, a vallásukat aktívan gyakorlók megfélemlítése tovább folytatódott, az állam pedig egy igényeit kiszolgáló egyházat igyekezett kialakítani. Mindennek a rendszerváltás vetett véget.
Tóth Krisztina
A cikk írója a Barankovics István Alapítvány Kereszténydemokrácia Tudásbázis kutatócsoportjának és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport munkatársa.
Szakirodalom:
- Balogh Margit: Mindszenty József (1892–1975). II. MTA BTK, Bp., 2015.
- Benyhe Bernát: Bokor–Állam–Egyház. A Bulányi György-féle Bokor közösség, a kommunista pártállam és a magyar katolikus hierarchia. In: Török József–Tusor Péter–Tóth Krisztina (szerk.): Katolicizmus Magyarországon a II. vatikáni zsinat korában. Gondolat, Bp., 2015. 257–325. old.
- Emődi László: A Regnum Marianum története. 1900–1970. Regnum Marianum, [Bp.], 2016.
- Gárdonyi Máté: A Magyar Katolikus Egyház önértelmezése a pártállam idején. In: Vigilia 2004/1. 25–32. old.
- Közi Horváth József: Rafinált vallásüldözés Magyarországon. Danubia Druckerei GmbH, München, 1980.
- Nyisztor Zoltán: Ötven esztendő, Századunk magyar katolikus megújhodása. OMC, Bécs, 1962.
- Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években. SZIT–MOL, Bp., 2005.
- Szakolczay Lajos: Páter Bulányi. Új Idő, Debrecen, 1989.
- Szántó Konrád OFM: A kommunizmusnak sem sikerült. A magyar katolikus egyház története 1945–1991. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 1992.
- Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynökkérdés. SZIT, Bp., 2016.
- Tóth Tamás: A Pápai Magyar Intézet, Róma. METEM–Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Róma–Bp., 2017.
- Zombori István (szerk.): Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolata 1920–2000, SZIT–METEM, Bp., 2001.
