November első napjaiban emlékezünk elhunyt szeretteinkre, az ősökre, szentjeinkre, a vértanúkra és mindenkire, aki már nincsen velünk. Nézzünk azonban az ünnepek mélyére! Kevesen tudják, hogy november 1-én, Mindenszentek ünnepén, amikor az üdvözült lelkekre emlékezünk, (latinul „festum Omnium Sanctorum”) több mint ezeréves hagyományt követünk. Mindenszentek idején az összes szentet ünnepeljük, azokat is, akiknek a naptárban nincsen külön ünnepnapja, így csak Isten ismeri őket. Az ókori Rómában, Kr. e. 27-ben Marcus Agrippa az összes istenek tiszteletére építtette a Pantheont, ahol áldozatokat mutattak be. Az egyistenhívő keresztények azonban megtagadták ezt a bálványimádást, ezáltal számos keresztény hívő halt vértanúhalált. A hősként tisztelt vértanúkra abban az időszakban a Mártírok ünnepén emlékeztek, melyet a Húsvét utáni nagypénteken tartottak. IV. Bonifác pápa 609-ben megkapta a Pantheont Phókasz bizánci császártól, majd 610-ben szentelte keresztény templommá a vértanúk, mártírok tiszteletére. Később IX. Gergely pápa helyezte át az ünnepet november 1-re, mely az évszázadok során az összes szentek ünnepévé alakult át. A katolikus egyház ezen a főünnepen a megemlékezésen túl felhívja a figyelmünket arra, hogy életünkben is amennyire tudjuk, kövessük keresztény értékeinket.
November 2-án, Halottak napján (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) elhunyt szeretteinkért és valamennyi elhunytért imádkozunk, azért, hogy haláluk után búcsút nyerjenek és segítsük őket a megtisztulásban, de az emlékezés napja vigasztalást ad a hozzátartozóknak is. Már 998-ban ünnepelték a cluny bencés apátság kezdeményezésére a Halottak napját, majd a XI. században terjedt el. A katolikus egyház a XIV. században tette hivatalossá. A temetőbe érkező emberek koszorúkat, virágokat és gyertyákat helyeznek el a sírokon. A virág érdekes szimbóluma a világmindenségnek és kifejezi az új élet reményét. A gyertya világossága a kereszténységben Krisztus világosságának és feltámadásának jelképe.
Ezeket a napokat átszövi az emlékezés. A Mindenszentek Magyarországon 2001. november 1. óta újra munkaszüneti nap. Magyarországon felekezettől függetlenül elmegyünk a temetőbe, hogy ápoljuk a kapcsolatot az ősök és az élők között. Egymástól távolra szakadt rokonok találkoznak a közös síroknál, mert ezek a sírok identitásunk forrásai is egyben.
„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.”
(Juhász Gyula: Consolatio)
