Megfigyelőállam 2: túl okos városok

Képzeljük el a jövő intelligens városát. Előre jelzi a mesterséges intelligencia készülékünknek, hogy melyik útvonalon érdemes elindulnunk, melyik járaton hány szabad hely van, hol fogunk dugóba kerülni. Melyik gyalogos részen futunk bele tömegbe, melyik park milyen állapotban van, hol elérhető ivóvíz, elektromos hálózat és Wi-Fi. Az intelligens városok támogatóinak vélekedése, hogy a robotizáció, az algoritmusok és a mesterséges intelligencia segítségével minden problémára megoldást találhatunk, ami az urbanizációt érinti: területi szegregáció, slumosodás, erőszakos cselekmények, általánosságban rossz életkörülmények a leépült városrészeken. Az intelligens városok szolgáltatásaival jobb közüzemi szolgáltatásokhoz és gyorsabb közlekedéshez juthatnak a lakosok.

Ezt a szép utópiát gyorsan felejtsük is el, mert az okosvárosok megvalósulása félő, hogy inkább fog hasonlítani egy digitális diktatúrára. Ahogyan a digitális és okos technológiák használata a mindennapi életünk jobbá, hasznosabbá, gyorsabbá tételét, úgy az alkalmazott megfigyelő és biometrikus rendszerek a megelőzést, a biztonságot, az emberek közötti könnyebb összeköttetést ígérték. Minden eszközünk adatot küld tőlünk, ami az internethez kapcsolódik és minden tömegmegfigyelő eszköz adatot gyűjt rólunk. Az élhetőbb város kialakításához pedig csupán minél több adatot kell a szolgáltató részére bocsátani, akik ezáltal egy adatvezérelt kormányzás alapján racionalizálják majd a társadalom működését. Az okosvárosok három technológia ötvözetéből alakulnak ki: az internethez hozzáférő használati eszközök, a felhő alapú adattárolás és a hatalmas mennyiségű adatanalízis. Az intelligens megoldások használata a városokban a többi okos- és digitális megoldáshoz hasonlóan igen kifizetődő. A felbecsülhetetlen hozzáférhető adatmennyiség mellett a 2023-as évre 2,75 billió dolláros nagyságúra fejlődött az okosvárosok ipara. Ma már 600 településrőlállítható, hogy az okosvárosok kategóriájába tartozik. Olyan városok sorolhatók ide, mind Szingapúr, Sanghaj, Dubai, az indiai GIFT City, New York vagy éppen Európa fővárosai.

A mindennapok okoseszközei lényegében kémeszközök, míg az okosvárosok – kémvárosok. Nemcsak az emberek használják ezen készülékek érzékelőit, hanem fordítva is: az eszközök érzékelik a szokásainkat. Az egyes otthonok és így a városok is már a dolgok internete előtt is szenzorként működtek. Egy lakótömb energiafogyasztását és hőigényét az emberek által beállított szenzorokkal lehetett szabályozni. Így az energiaszektor vezetői képesek lettek a fogyasztás alapján előre kalkulálni, hogy nagyjából mekkora mennyiségre van szükség városrészek, vagy komplett települések működtetéséhez. Hasonlóan fejlődött a tömegközlekedés, a közlekedési csomópontok kiépítése. Az okosvárosok értelme ebben a keretben még azt jelentené, hogy az adat van az emberért és nem fordítva. A probléma azonban ott keletkezett, hogy akkora mennyiségű adatot továbbítunk már a mobiltelefonunk bekapcsolásával is magán- és közintézmények számára, amivel mintázatok rajzolódtak ki az emberi szokásokról. Adataggregáló alkalmazásokat kezdtek használni ezek az intézmények, és a begyűjtött információval az egyének és a tömegek manipulálását kezdték meg. Például, az éttermek és bárok találatait az algoritmus az alapján hozza létre, hogy milyen végzettségünk, szocioökonómiai helyzetünk, nyilvános szereplésünk, egészségügyi történetünk van, kiegészítve azzal, hogy hol lakunk. Az okosvárosok nem az egyenlőséget fogják ezáltal növelni, hanem a társadalmi státus alapján szegregálni. Ezt láthatjuk a gyakorlatban a kínai ujgur kisebbség elnyomása során, vagy a dél-afrikai digitális apartheid esetén is. Várostervezési szempontból úgy alakíthatnak ki településrészeket, hogy a helymeghatározási adatokat összefésülik és egyes kerületeket tömegközlekedési csomóponttá alakítják. Adataink kiadásával tehát nem kiemelt haszonélvezői lettünk az okosvárosoknak, hanem egy előre meghatározott fogyasztói mintát kezdtünk követni. Továbbá, a tömeges megfigyelési rendszerek miatt a polgárokat potenciális rossz tényezőként kezdték kezelni a kormányok, akiket meg kell óvni saját maguktól.

A „biztonságos város” a politikai vezetők által „gyanúsnak” bélyegzett tevékenységek megfigyelése, követése és elemzése. Ezek inkább jellemzőek a nem demokráciákra vagy autoriter államokra, mint Kína, Oroszország, Irán, Egyesült Arab Emírségek vagy Délkelet-Afrikai országai, amelyek csatlakoztak az Egy övezet egy út infrastruktúra fejlesztési programhoz. Mindazonáltal, hogy a biztonságos városok koncepciója lassan intelligens megfigyelő városba fordul át, a kínai technológiák használata egyre kevésbé lesz jellemző. Amerika ebben is vezető szerepet vállalt, hiszen a Trump adminisztrációval megkezdődött tiltási hullám után, ami többek között a Huawei és a Hikvision vállalatokat is indexre tette, a Biden kabinet tovább, 59 védelmi és megfigyelési tech cég beruházásait állította le. Ilyen tiltások zajlottak le az Egyesült Királyságban, valamint Ausztráliában is. Ezek ellenére mégis elmondható, hogy az elmúlt egy évtizedben rendkívüli mértékben gyorsult fel a Kínán kívüli államok felzárkózása a megfigyelési technológiák beruházásban. Olyan szabadnak tekinthető, demokratikus országok, mint Hollandia, Svájc, Ausztrália, Spanyolország és Brazília is igen növekvő tendenciát mutat a kínai eredetű intelligens és biztonságos technológiák alkalmazásában. Rio de Janeiro volt az első a fővárosok között, amely 2010-ben az IBM közreműködésével egy „műveleti központot” állított fel, hogy egy helyről legyenek képesek irányítani a város infrastruktúráját és kritikus helyzetekre összevont reakciót tudjanak adni. Pontosabban: „ a város minden szegletét megfigyelés alatt tartani” – nyilatkozott Eduardo Paes polgármester. A világ „szabadabb” részein azonban már nem várták tárt karokkal az IBM próbálkozását: a kalifornai Oakland városában számos tömegtüntetés után elvetették a műveleti- és megfigyelőközpont kialakítását.

A digitális diktatúrák felé tartó irányban a személyi szabadság korlátozásán kívül más probléma is akad, mint az adatok nem megfelelő biztosítása. Az adatkereskedelem korszakában a hackerek számára nem a folyószámlákhoz való hozzáférés a legfontosabb, hanem az adattömbök megszerzése. A kormányzati szervek kiberbiztonsága azonban sokszor hagy kívánni valót maga után. Mivel az intelligens városok egyik előnye a rendkívül sűrű és jó összeköttetés az egyes alrendszerek között, így ez a hálózatosodás egyben a legsérülékenyebb pont is. Ilyen támadások a gyakorlatban is megvalósultak már: az amerikai Baltimore és Atlanta városainak közigazgatási rendszerei már olyan zsarolóprogramok áldozataivá váltak, amelyek során hetekre leállt az online ügyintézés, időpontfoglalás, majd rengeteg szenzitív adat el is tűnt a kormányzati szerverekről. Hogy a jövőben visszaálljon az intelligens városok koncepciójába vetett bizalom, ahhoz a polgároknak hozzáférést kell biztosítani a róluk gyűjtött adatokhoz, hogy bármikor letilthassák és töröltethessék azokat.

Az okosvárosok csak akkor fognak megfelelően működni, ha a technológia és a kormányzat az emberekre jólétére összpontosít és nem csupán egy mozgó adatkupacnak tekinti őket.