Amikor az ember kimondja a holtomiglan-holtodiglant, nem gyanakszik, hogy egy nap talán az érseki palota egyik hideg folyosóján várja, hogy az anullálást, azaz a katolikus egyház házasságot érvénytelenítő procedúráját megkezdjék. Velem ez sajnos megtörtént. Amikor a hosszas, minden gomblyukba belebújó kérdéssorozat végére értünk, az ügyemmel foglalkozó egyházjogi felelős rám pillantott, és azt mondta: „Örüljön. Ennek a férfinek fogalma sem volt arról, mit jelent a házasság.” Bevallom, ez a mondat mélyen megrendített, és feltettem magamnak a kínos kérdést: én vajon valóban tudom a választ? Vagy inkább csak a családi, kulturális mintákat és elvárásokat követem? Netán a saját szívem szerint megyek, ami olykor csalóka utakra vezet? Mégis, mit jelent a házasság? Akkor döntöttem úgy, hogy csak akkor mondok újra igent (már ha történetesen valaki erre kérne), ha hiteles választ tudok adni a kérdésre.
A házasság hete jó dolog: Szent Bálint ünnepét kiemeli az üzleties giccsből, amely a szerelem silány, infantilis megfogalmazásáról szól. Abból a kontextusból, melyben elegendő a szerelemről vagy a lebutított romantika érzelgősségében ábrándozni, vagy az ösztönök kisajátító, nyers, olykor éppen ebből fakadóan bántalmazó és nárcisztikus módján jogot formálni a másik emberre. A Valentin nap magazinokból, áruházak polcairól, popslágerekből, filmekből és virágboltokból tálalt szerelem-képe azt a nagyon is primitív drive-ot erősíti fel, melyre fogyasztói társadalmunk amúgy is épül. Egyetlen hívószava a KELL. Nem a szükséges, nem a muszáj, nem a szeretném, még csak nem is az akarom, hanem a „kell”. A hiánymotivált embernek minden „kell”: párkapcsolattól kezdve a legújabb mobiltelefonig – bármi és minden. Leginkább az kell neki, hogy ő szintén „kelljen” valakinek, így észrevétlenül tárgyiasul saját maga is. Nem csoda, hogy február 14-én nem tudja egyébbel kifejezni a szerelemről szőtt zavaros és társadalmilag manipulált érzéseit, mint tárgyiasítva és manipulatívan.
A házasság hete jó dolog, mert felmutat valami mélyebb alternatívát az összetartozásra. Többet és tartósabbat, mint a kellés és birtoklás. Egy olyan világot, mely a KELL helyett a SZABAD szóra épül. Ez látszólag paradoxon, hiszen a hűséget sokan éppen a szabadság feladásának hiszik, ám könnyű belátni a tévedésüket: aki szabadon dönt a párja mellett nap mint nap, az minden, csak nem rab, s főleg nem rabtartó. Mindannyian látunk példát magunk körül szép, szerelmi házasságokra, semmitmondó életközösségekre és családi poklokra is. Aki netán maga is egy elhibázott döntés vagy elmérgesedett helyzet részese, talán keserűen legyint a házasság hetére, s annak mottójára. ’Maradjunk együtt?! Miféle szlogen ez?’ – kérdezhetik elkeseredetten. Mert valóban: együtt maradni valakivel önmagában nem nagy erény. Lehet kényszer szülte tehetetlenség akár. SZABADON egymás mellett döntve együtt maradni azonban bátorság és példaadás is egyben. A szabadság minden házasság legnagyobb ajándéka: az elkötelezett szeretet ugyanis szabaddá tesz. Akik abban a kölcsönös örömben kezdhetik a reggelt, hogy micsoda szerencsések, hogy a társuk mellett ébredhetnek, azok abban a kölcsönös elfogadásban is folytathatják a napjukat, melybe beleférnek a gyengeségek, rossz szokások, nehezebb időszakok is. Akik a fárasztó robot ellenére kíváncsiak egymásra, időt szakítanak a valódi, mély beszélgetésre, azok minden gond, hiányosság és zökkenő dacára hálásan térnek nyugovóra. Együtt. Mert az elfogadó szeretet – szabaddá tesz, ám csak akkor működik, ha kölcsönös és együttműködő. Szent Pál a jól ismert első Korintusi levélben csaknem kétezer esztendeje tökéletesen megfogalmazta, milyen is az igaz szeretet. Akkor miért kell ezt felmutatni, arcába dörgölni azoknak, akik a házasságukban kudarcot vallottak, vagy egyáltalán nem tudnak vagy mernek elköteleződni? – hallom úton-útfélen.
A házasság hete jó dolog, mert mások példáján át elgondolkoztat. Ifjúsági hittanos koromban egy idősödő házaspár jött el hozzánk a házasság szentségéről beszélni. Zavarba ejtő volt, ahogy mindent tökéletesnek és cukormázasnak állítottak be az életükben. Egy provokatívabb fiú nem bírta tovább, és rákérdezett: mégis, mondanának-e példát egy konfliktushelyzetre. A pár jelentőségteljesen összenézett, majd a férj diadalmasan kihúzva magát azt felelte: „Büszkén kijelenthetem, hogy az elmúlt negyven évünk alatt nem volt konfliktusunk.” Nos, az ilyen tanúságtételek inkább ártanak, mint használnak. Tanúságot csak az tegyen, aki megjárta a hullámvölgyeket is, és tud valami olyan megoldási módszert mutatni, mellyel másoknak is segít. Manapság az emberek zavarba jönnek, ha valaki egy ügyhöz a nevét és arcát adja. Bezzeg, ha kommentelésről van szó a virtuális térben! Azt sokkal kevesebben érzik kínosnak, mint ha valaki vállalva a nyilvánosságot, ki mer állni valamely elköteleződése mellett. A boldogtalan társadalom mintha félne attól, hogy valaki felmutatja neki a boldogságot. A házasság azonban – ha tetszik, ha nem – közügy. Hiszen itt kezdődik a közösség: ebben a kis, kettes egységben. Ha itt nem tudunk jól működni, ugyan hogyan tudnánk beválni a társadalomban? Közügy a házasság, mivel a családdá alakuló párok szeretetközössége meghatározza a következő generációt. Közügy, hiszen nem vagyunk többé magányos bozótharcosok, hanem közösen tervezzük az életutunkat valakivel: nem csupán érzelmi, emberi, de anyagi és lakóközösségben is megfogalmazva saját magunkat. Ez nem ’csak egy papír’. Ez bizony 0/24-es tanúságtétel.
És mi a helyzet a magányosokkal? Azokkal, akik csalódtak? Elváltak? Akik nem találtak megfelelő párt? Akik mellett elillant az élet? Akik megkeseredtek, vagy csak nem kapták meg azt a lelki biztonságot, mely lehetővé tette volna számukra a biztonságos kötődés megélését? Mi a helyzet azokkal, akik kívül szorulnak a házasság adta keretrendszeren? Hajlamosak vagyunk társadalmi szinten a minősítgetésre. Könnyen rásütjük a bélyeget azokra, akik más utakat járnak, anélkül, hogy belelátnánk a miértjeikbe. Magányos ismerőseim bizony sokszor érzik úgy, hogy házas barátaik, netán a rendelkezők és törvényhozók szemében az egyedülállók hendikeppel indulnak. Pedig hányan mit meg nem adnának a családért, házastársért! És akadnak olyanok is, akik nem. Alighanem az általánosítás sosem vezet célra. Mi lenne, ha egyszerűen csak megtanulnánk egymástól a szív nyitottságát? Ehhez még csak a házasság hetére sincsen szükség, de jó apropó lehet.
A házasság hete persze azért is jó dolog, mert felhívja a figyelmet arra, amit szintén sokan hajlamosak elfelejteni a fogyasztói őrület nyomása alatt. Az esküvő-biznisz beszippantja a fiatal arákat, és pszichózissá fokozza a Nagy Nap mítoszát. Holott nem egy napra van tervezve sem az ember, sem a kapcsolat. A házasságnak a társadalmunkban egy egész hete van – az életünkben pedig évekig, évtizedekig tart az a folyamat, melyet sokféleképpen megélhetünk. A házasság az emberi létmód egyik legfontosabb és legmeghatározóbb kerete. Ettől a viszonytól várjuk vagy reméljük a boldogságunkat, és olykor mégsem kapjuk meg. Talán mert azt hajtogatjuk makacsul: a boldogság magánügy. És bezárkózva a hiányainkba esélyt sem adunk arra, hogy közüggyé tegyük a valódi, emberszagú, de istenarcú boldogságot, tanulható, tanítható, követhető mintákat adva és elfogadva. Mi lenne, ha mernénk tanúságot tenni, mások tanúságát meg elfogadni? Mernénk vonzóvá tenni mások számára is a házasság adta kölcsönös szeretet felszabadító erejét? Mi lenne, ha nagyszüleink, szüleink emlékeiből tanulva, gazdagodva, magunkat és egymást is nyitottá tennénk a boldog élet közügyére? Mert a boldogság – nem magánügy. Közös ügyünk és felelősségünk.
