Aki a vasfüggönyön innen született, az talán emlékszik rá, hogy még a nyolcvanas években is rántott húst adtak nagypénteken a máskor szigorú főzelékszagot árasztó menzákon, és kötelező érvénnyel böjti időszakban rendezték az iskolai farsangokat, nehogy a klerikális nevelés beférkőzzön a falak közé. Így történt, hogy elsős koromban egy böjti pénteken bádog favágónak öltözve ácsorogtam a farsangi forgatagban, és egyáltalán nem értettem, miért élvezik a többiek, hogy jelmezben vannak. Türelmetlenül vártam, hogy vége legyen az egésznek, és unalmamban a büfépulthoz léptem. Természetesen a mára retrónak számító zsúrkenyér karikákat alaposan megpakolták sajttal, uborkával és felvágottal. A piros arany pacák alatt nemigen láttam húsmentes szendvicset, ám végül rábukkantam egyre. Örömmel beleharaptam, de csaknem kifordult a falat a szájamból. Májkrémes volt. Pánikba esve szaladtam a mosdóba, és hosszasan öblögettem, hogy nehogy egy molekulányi hús maradjon a szájamban. Hiszen nemrég tanultuk a hittanon, hogy nagyböjt péntekein hústilalom van! Hát hogy készülök fel így a húsvétra?! Otthon aztán hiába nyugtattak a felnőttek, hogy a böjt nem vonatkozik a kisgyerekekre, kár pánikba esni, ettől nem kerülök a kárhozatra. Hétéves fejemmel szentül meg voltam győződve arról, hogy valami tragikus és visszavonhatatlan dolog történt. Máig eszembe jut az eset, ha májkrémes szendvicset látok valahol.
Később persze bennem is változtak a dolgok: kezdtem furcsállni, hogy a katolikus egyház hogyan is választhatott éppen egy olyan banális böjtölési formát, mint a hústól való tartózkodás. Ráadásul csak pénteki napokon. Hogy lehet ennyire eltávolodni a lényegtől? – morfondíroztam kamaszként, és fiatal felnőtt koromra arra a megállapításra jutottam, hogy ezek a materiális vonatkozású önmegtartóztatások oly távol állnak a lélek lényegi voltától, mint Makó Jeruzsálemtől. Eltökélt anyagtagadásomban azonban megfeledkeztem valamiről: fontos a lélek, fontos a szellem, de mi, emberek, testben körvonalazódunk. Testi igényekkel, vágyakkal, testi valónk minden tökéletlenségével és szépségével együtt vagyunk önmagunk. Mulandóságunk örök mementója a testünk, és a húsvétig tartó nagyböjti időben éppen a mulandóságunk határait feszegetjük. Már ha feszegetjük. A keresztény kultúrkörre épülő nyugati civilizáció számára többnyire csak halovány emléknyom a krisztusi kereszthalál és feltámadás. A messiási küldetés napjainkban érthetetlen és mitologikus ködbe vesző történetté fakult sokak számára, amivel példálózni lehet, ha az egyházak visszásságait kell ostorozni, netán gúny tárgyává lehet tenni mémekben és sajtókarikatúrákban, mert a nyugati ember elfelejtette a civilizációja egyik alapkövét: a krisztusi jóságot és empátiát. De elfelejtett sok mindent: kiüresedtek az ünnepei, így kiüresedtek az erre vonatkozó gesztusai és szavai is.
Itt van például a böjt szavunk. Meglesz ennek a böjtje! – mondogatjuk, és gyakran böjtölünk ki nehéz időket. Azt viszont kevesen tudják, hajdan mit jelenthetett a böjti boszorka, a böjtelő, netán böjtmás hava, bár talán a böjti szelek eszünkbe juttathatják a jó megoldást – már aki hallotta hírüket. Alighanem a léböjtkúrákról és időszakos böjtökről sokkal többen olvastak, hiszen napjainkban a diétás módszerek, életmódprogramok előszeretettel használják a „böjt” szót a fogyókúrás önfegyelem gyakorlataira. Pedig a böjt valami egészen mást jelent. Hanyatló kultúránkra oly jellemző módon bizonyos műveltségi, vagy archaikussá váló fogalmak tartalmi jelentése megkopik, a kifejezés – háttérismeret hiányában – összemosódik más hasonlónak hitt szavakkal, hogy végül a szó megfakuljon és kihulljon a köztudatból. A keresztény kultúrkörben felcseperedők számára meglepő lehet, hogy mára a legtöbb embernek jóformán ismeretlen – nem csak a böjt eredeti jelentése, de a bűn és a szeretet biblikus fogalma, nem beszélve azokról az alapvetőnek hitt történetekről, amelyek az Ó- és Újszövetség legközismertebb részei. Diplomás embereket is elbizonytalaníthatunk, ha megkérdezzük, vajon tudják-e, honnan erednek az olyan szófordulatok, mint a Káin-bélyeg, a sóbálvánnyá változás, a disznók elé szórt gyöngy, vagy hogy mikor és miért használjuk azt a kifejezést: valaki eladja az örökségét egy tál lencséért. Pedig elég lenne elővenni akár egy gyermekeknek szánt képes Bibliát – ám a hajdan általánosnak nevezett műveltség mára kulturális kuriózummá kezd válni.
De térjünk vissza még egyszer a böjtre! A szó egy középfelnémet kifejezés, a bíht magyarítása. Ez eredetileg gyónást jelentett, ami a katolikus vallás nagyböjti rítusainak egyike. A bűnbánat szentsége – sőt, maga a bűn fogalma éppen olyan fakóvá vált a 21. században, mint a fogyókúrával összemosott böjtölés. Hogy mennyire így van, bizonyítja egy megtörtént eset: hajdani plébánosunk a húsvét előtti időszakra minden évben összeállított egy rajzos útmutatót a hittanosoknak, mitől érdemes tartózkodni, és mit ajánlott megtenni. Voltak benne nagyon egyszerű életvezetési tanácsok: például segíteni a takarításban a szülőknek, reggel-este imádkozni és más hasonlók. Ám egy apuka mégis feljelentette azt a hitoktatót, aki kiosztotta a rajzos útmutatót, arra hivatkozva: az ő gyerekét ugyan ne frusztrálja senki azzal, hogy lelkiismeretvizsgálatot tartson és bánja meg a bűneit. Hiszen egy gyerek ártatlan még, nem lehetnek bűnei! – mondta, és igen: a gyerekek rosszalkodásai, csínytevései, önző kis akaratosságai éppen úgy nem nyomnak sokat az örökkévalóság latjában, mint az a falat májkrémes szendvics annak idején, ám az minden iskoláskorú gyermekre igaz, hogy bizony olykor tudva és akarva vétkezik. Bocsánatos vétségek. Csuklógyakorlatok. Egy gyerek tényleg nem tesz borzalmas dolgokat, de a keretszegés lelki mechanizmusa ugyanaz, mint a felnőttben, aki már igenis képes borzalmas dolgokra. Erre nem szeretünk gondolni. Manapság a lelkiismeretvizsgálatot felváltjuk inkább a jól csengő önreflexióra, mert a bűntudattól korunk vulgárpszichológiája retteg, mint ördög a szenteltvíztől. A bűnt a polgári törvénykönyv kategóriái közé utasítjuk, pedig ha tudatában lennénk az árnyékos oldalunknak, hatékonyabb lenne az önreflexiónk is. A bűnbánat sem összekeverendő a szégyenérzettel, amit a hibáink, kudarcaink, gyengeségeink felett érzünk. Ha nem tudnánk szégyent érezni, nem tudnánk szintet ugrani, elkerülve korábbi rossz húzásainkat. Tény, hogy a szégyenben dagonyázni minden, csak nem egészséges lélektani lépés. Inkább egy helyben toporgás, és semmi köze sincs a bűntudat eredeti jelentéséhez: tudatossá teszem a vétségeimet, hibáimat, kudarcaimat, megkeresem azok eredőjét és a változtatás mellett kötelezem el magam. Ez a bűntudatosság az, amitől ennyire idegenkedik korunk embere? Nincs itt valami súlyos félreértés? Épp olyan félreértés, mint amikor valaki megszegi az edzéstervet, a fogyókúrás menetrendet, és azt mondja: „bűnöztem”. Korunk fogyásfasizmusa éppen olyan káros és kóros, mint a jóléti társadalom túlsúllyal küszködő tömegének erkölcstelen túlköltekezése az élelmiszerpiacon. A világ népességéből nagyjából kilencszázmillió éhezik. Ugyanennyi az elhízott ember is a Földünkön. És míg egy nap alatt csaknem 30ezer ember hal éhen, addig az Egyesült Államokban ugyanennyi idő alatt 200 millió dollárt költenek fogyókúrás programokra. Korunk embere éhezik vagy éhezteti magát, de hányan éhezik az igazságot? Például a szociális igazságosságot.
Akkor mégis, miről szól a böjt? A lemondásról – vághatnánk rá, ám ez kevés. Ahogyan Thomas Mann félelmetes éleslátással mutatta azt be a Márió és a varázsló című művében: Cipolla hipnotikus erejétől nem óvott meg a puszta tiltakozás. Nemet mondani szükséges, de nem elégséges. A böjt során testünk materiális színterén eddzük lelkünket, hogy éles helyzetekben, mikor meginogna morális mérlegünk, végül helyesen döntve megtaláljuk az egyensúlyt. Ehhez azonban a lemondáson kívül kell valami más is: az a cél, amely erőt ad. Irányt mutat – felfele. Lemondani az ételről – akár diétás program is lehet. Ez nem emeli fel az emberi lelket a spirituális valójához. Egy jól sikerült fogyókúra legfeljebb az önfegyelem diadala a zsírmolekulák felett. A böjt viszont az élet diadaláról szól – a mulandóság felett. Egy lelkipásztor egyszer azt mondta: a nem helyett az igenre koncentráljuk.
Lemondásunk legyen puszta eszköz ahhoz, hogy helyet teremtsünk életünkben valami jobbnak, nemesebbnek. Mi lenne, ha a böjtölést nem kilóra mérnénk, de mégis számszerűsítenénk? Lehet sopánkodni a világ szegényei felett, de lehet valamit tenni is értük. Lehet az egekbe emelkedő élelmiszerárak miatt morogni, de újra is lehet kalkulálni a kiadásainkat. Jó apropó erre a nagyböjti időszak, miként arra is, hogy a tudatosabb vásárlási szokások bevezetésével megspórolt összeget olyan célok támogatására ajánljuk fel, amelyek szociálisan igazságosabb és élhetőbb hellyé teszik a Földet. Mi lenne, ha belevágnánk? Irányt mutatva – felfele.
Vukovári Panna
