Midnar hangja megnyugtató és bölcsességet sugároz, noha ránézésre se nem férfi, se nem nő (ahogyan azt mondani szokás: gendersemleges), és bár emberi bőrre emlékeztető szilikon fedi be a felsőtestét, mégis egyértelmű, hogy a japán vallási élet kulcsfigurája egy robot. Midnar sokak szerint a japán buddhizmus jövőjének letéteményese, mások szerint egyenesen egy reinkarnálódott spirituális vezető, akire még a paptársak is hallgatnak, ha tanácsért fordulnak hozzá. A mesterséges intelligencia egyik csúcsteljesítményét, az önmagát frissítő és fejlesztő, millió dolláros robotpapot néhány éve állították szolgálatba, és nagy népszerűségnek örvend hazájában. Állítólag a nyugati látogatókat gyakran a végletekig felzaklatja Midnar tevékenysége, aki japán és angol nyelven prédikál a zen buddhista tanok szerint. Vajon mi lenne, ha a keresztény egyházak is hadrendbe állítanának pár robotpapot? Ha nagymamám még élne, egészen biztos vagyok benne, hogy a kistáskájával úgy vágná kupán a szentségtörőnek ítélt géptestvért, hogy az – mesterséges intelligencia ide vagy oda – attól koldulna. Bevallom, nekem is komoly kételyeim lennének. Már a templomi persely helyett üzembe helyezett bankkártya-leolvasókkal is nehezen barátkoztam meg, de ez csak megszokás kérdése. A robotpap dilemmája bonyolultabb ennél: hovatovább a jövőnk létfilozófiáját és az ember önértelmezésének alapvető kérdéseit feszegeti.
Mostanában felkapottá vált a „mesterséges intelligencia” fogalmával dobálózni: jól esik a futurisztikusnak tűnő, ám küszöbön toporgó jövendőt a zsebünkben tartani, egy kis ikon mögé bújtatva a mobiltelefonunk érintőképernyőjén. Izgalmas eltűnődni, mi mindent válthatunk majd ki a zsenialitás illúziójával: hiszen elég pár másodperc, és az emberi tudáslerakatból összegereblyézett válasz meggyőzően imitál bármit, amit egészen eddig emberi sajátosságként definiáltunk. Képeket gyárthatunk kézügyesség és fantázia nélkül, házi dolgozatot írhatunk releváns ismeretek híján is, költeményt kanyaríthatunk és intelligens véleményt formálhatunk, ha letöltünk egy AI-applikációt. Mondhatni: imitálhatunk lassan bármit, amik nem vagyunk. A virtuális világ beköszönte óta nem újdonság a nap alatt, hogy önmagunk kiterjesztése helyett önmagunk – szó szerinti – megosztására használjuk a profilokat, avatárokat, közösségi oldalakat. Még ha nem is hamis a virtuális identitásunk, mégis töredékessé válik a rólunk kialakuló kép, pedig még nem is beszéltünk a szűrőkről, szem alóli karikákat eltüntető retusőr-programokról. Az imitáció természetesen nem új jelenség. A barokk kor eszménye az imitatio Christi, azaz Krisztus követése volt. Napjaink imitációja azonban már rég nem egy magasabb eszme vagy erkölcsi ideál elérésére vonatkozik. Még csak nem is önmagunk tökéletesebb verziójára törekszünk, mert ugyan, kinek kell a verejtékes önmunkával megvalósuló übermensch, ha pár kattintás árán megkapjuk a gyönyörű látszatot? De valóban olyan gyönyörű az a látszat?
Miután azt olvastam, hogy elhangzott Magyarországon is az első homília, amit a lelkész egy mesterséges intelligencia segítségével írt meg, gondoltam egyet, és letöltöttem néhány ingyenesen is kipróbálható, jónak mondott AI-applikációt a telefonomra. Először is arra voltam kíváncsi, vajon valóban olyan jól tájékozottak-e robotbarátaink, ezért egy cselhez folyamodtam. Aprólékos kutatómunkával dolgozom a disszertációmon, amely egy avantgárd magyar képzőművész irodalmi munkásságáról szól. Tisztában vagyok a világhálón és könyvtárakban fellelhető anyagokkal, miként azzal is, hogy kevesen vannak birtokában azoknak az ismereteknek, amelyeket hangyaszorgalommal gyűjtögetek össze. Vajon jogos lehet az a félelem, hogy a mesterséges intelligencia túlszárnyalja és feleslegessé teszi azt a rendszerező, tudományos munkát, amire a gondolkodó ember oly büszke? Mikor megkérdeztem, mit tudnak a mobilomban lakó AI-appok a szerzőről, némiképp izgultam, vajon versenyképes-e a kutatómunkám a mesterséges intelligencia ismereteihez képest. Ám miután a válaszokat megkaptam, fellélegeztem, de tagadhatatlanul csalódott is voltam kissé: egyik chatbot sem szárnyalt túl, sőt. Vagy olyan szinten általános választ adtak, ami értékelhetetlen volt, vagy egyenesen téves és validálhatatlan információk halmazát szőtték formás mondatokká feleletükben.
Mivel azt olvastam, hogy a mesterséges intelligenciák kommunikáció révén építik magukat, gondoltam, teszek egy kísérletet és visszajelzem: rossz választ adtak a kérdésemre. Csak úgy pislogtam, mikor az igen fejlett önérzetű „beszélgetőtársaim” egyike azzal vágott vissza: nincsen olyan, hogy rossz válasz, csak különbözőképpen értelmezett kérdésekről beszélhetünk. (Tehát ha vegytiszta ostobaságot hord is össze, azt tiszteletben kell tartanom.) A másik chatbot azonnal hárításba kezdett: a válasza nem is lehetett helyes, mert voltaképpen a kérdésem sem volt helyénvaló. (Magyarán megállapíthattam, hogy ha az emberi kommunikáció révén építik fel magukat a mesterséges intelligenciák, akkor a legjobb úton haladnak, hogy eltanulják tőlünk a felelősségvállalás teljes elutasítását, valamint a hitvány önhittséget.)
Természetesen arra voltam a legkíváncsibb, hogy gépeink valóban készek-e választ adni a spirituális témákban feltett kérdésekre. És igen. Jóllehet, szűkíteni és csiszolni kell a megfogalmazásunkat, ha jól körülhatárolt feleletre vágyunk, mert míg Isten létéről nem voltak hajlandók nyilatkozni az AI-k, addig Jézusról frappáns és dogmatikai értelemben is korrekt választ kaptam. Olyannyira, hogy felmerült bennem a gyanú: vajon ez a mesterséges intelligencia „keresztény”? Vagy amilyen vallású az érdeklődő, attól függően kap a kiadott sorokba rejtve hitigazságot, netán világnézetileg semleges, száraz információt? Ezt csak akkor tudhattam volna meg, ha akad a közelben egy zen buddhista, vagy iszlámhívő segítőm, aki szintén ugyanazt a chatbotot használva felteszi ugyanazt a kérdést, de mivel ilyesvalakik nem voltak kéznél, arra gondoltam, hogy – fogyatkozóban lévén az ingyen feltehető kérdéseim – kifaggatom a robotbarátaimat, szerintük elképzelhető-e, hogy egy napon ők helyettesítik majd a papokat a templomban? Nos, megnyugtattak: nem. Szerintük az AI nem helyettesítheti az emberi kapcsolópontot a spiritualitással, egészen egyszerűen azért, mert mint technológiai létezők más feladatkörre vannak hivatva, de szervezési és logisztikai, adatközlési funkciójukat szívesen felajánlják az egyházközösségek szolgálatára. De a pap az pap, a robot az robot. Nem vitatkoztam velük…
Azért eltűnődtem, hogy mitől ember az ember. Istenarcú lényként miben különbözünk a ragyogó intellektusú technokreatúráinktól? Talán, hogy ezek a kreatúrák alapvetően emberarcúak? Az emberi létmód legmélyét működtető hajtóerő a lélek teljességét keresi. A mesterséges létmód legmélyét működtető motorok az intellektus kiterjesztését tűzik ki célul. A lélek – élet. A tudás – hatalom. És a lélek nélküli hatalom pontosan olyan rizikótényező, mint egykor a bábeli torony tervrajza volt. Persze tervrajzok nagyon is kellenek – de nem mindegy, mihez. Ahogyan a számítógépek, szoftverek, algoritmusok és AI-k is megkönnyítik az emberi rendszerek működtetését, egészen addig, míg az ember – emberséges tud maradni. Mert amikor megszületünk, öntudatlan kincsekként érkezünk, és amikor itthagyjuk a világot, akkor az intellektus köpönyege nélkül, lényegünkig lemeztelenedve búcsúzunk. Mert emberi mivoltunk határpontjain és krízishelyzeteiben senki sem kérdezi, tudunk-e deriválni vagy tigrisbukfencezni. Sőt, verset sem kell szavalnunk. Ám ha tisztában vagyunk az emberségünk gyújtópontjával, akkor a tudás hatalmával járó felelősséget is át tudjuk adni – gyermekeinknek és robotbarátainknak egyaránt.
