Multipoláris világrend: hogyan alakulhat át a geopolitikai hatalmi rendszer az orosz-ukrán háború után?

A hidegháború végével, a keleti blokk felbomlásával és az szovjet érdekszféra függetlenedésével, a kilencvenes évek elején világossá vált, hogy liberális demokráciák és piaci kapitalizmus győzött, a történelem véget ért – ahogyan a híres filozófus, Francis Fukuyama fogalmazott. A heves bírálatokat kapott tanulmánya, talán nem is tévedhetett volna nagyobbat, hiszen a kétezres évek végére a liberalizmus elvesztette globális vonzerejét. A demokratikus átmenetek, a rendszerváltások és a függetlenedési kísérletek nem hozták meg azokat az eredményeket, amelyekkel a prosperáló nyugati liberális demokráciák kecsegtettek. A legnagyobb gazdasági és katonai hatalommal bíró Amerikai Egyesült Államok, a közel-keleti hadműveleteinek kudarcai során vesztett presztízséből, jelentős erőforrásokat kötött le a háború és a fejlődő információs világ egyre távolabbi szegleteibe jutottak el a megkérdőjelezhető, civil áldozatokkal járó bombázások. Mindeközben Oroszország 10 év identitás keresés után 2000-ben új, erőskezű vezetőt köszönthetett a kormányzat élén. 2012-ben pedig Xi Jinping kezdte formálni az új Kínai Népköztársaság államkapitalista arculatát, amelyben nem csupán a nyugati államok összeszerelő terepeként akarta országát látni, hanem domináns gazdasági nagyhatalomnak is. Az egykori bipoláris világrend – egy rövid intermezzo után – lassan multipolárissá transzformálódik, amihez az orosz-ukrán háború a jelenlegi legerősebb katalizátor.

A többpólusú világ vizsgálatát érdemes Vlagyimir Putyin egyik 2020-as megszólalásával kezdeni, amiben úgy fogalmazott, hogy Oroszország nem csupán egy szuverén állam, hanem egy külön civilizáció. Ennek a civilizációnak egy térbe kell tartoznia, hogy minél nagyobb erővel legyen képes ellenállni a nyugati (főleg amerikai) terjeszkedéssel szemben. Ehhez közvetlen szövetségese Belorusszia és indirekt módon támogatást kap a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetétől (OPEC) is, elsősorban Pakisztántól, Dél-Afrikától, Brazíliától. Így az orosz fél fenntarthatja azt a pozícióját, hogy a nem szövetséges és nem baráti államoknak továbbra is szükségük lesz kőolajra és földgázra a gazdaságuk fejlesztésének és a lakosság megélhetésének szempontjából. Putyin, tulajdonképpen azt a háborús politikát folytatja, amely révén stabilizálni tudta a gazdaságot és új irányt adni a hanyatló Orosz Föderációnak: minden intézkedését az energiapolitikára és -kereskedelemre fordítja. Mindez megfűszerezve szélsőséges nacionalizmussal. Ezt láthatjuk Xi Jinping Kínájában is, ahol a Kínai Kommunista Párt kinyilvánította, hogy az elnök ideológiája a kínai kultúra fundamentuma és az indiai Narendra Modi hindu nacionalista politikája is a civilizációs szimbólumra építkezik. A nacionalizmus lett az új hívószó a liberalizmus után és azzal szemben. A növekvő globalizmussal szemben a nemzet, a szuverenitás, az önfenntartás, az identitások megőrzése. Ezen államok mellett, az ukrajnai inváziót elítélő ENSZ nyilatkozat megszavazásától összesen 35 ország tartózkodott és 5 nemmel válaszolt. Következtetésképpen, hiba lenne azt kijelenteni, hogy Oroszország teljesen elszigetelődött.

Az euroatlanti nyilvánosságban a nyugati politikai vezetők egyértelműen egy pária államot látnak a föderációban, számos afrikai és a Kaukázus, valamint Délkelet-Ázsia viszont nem tett ilyen deklarátumot. A posztszovjet államok érdekszférájának ugyanis nem érdeke semmilyen szempontból ellenséges kapcsolatot kialakítani a Kremllel, hiszen elsődleges gazdasági és védelmi szövetségesük, nem mellesleg jelentős politikai befolyással, támogatással rendelkezik az orosz fél a térségben – bár Kazahsztán és Üzbegisztán is küldött humanitárius segítséget Kijevbe. Gazdasági aspektusokból, Eurázsiai Gazdasági Unió alapítója és motorja is Oroszország, így viszont a háborúból kimaradó tagországok is érintetté válnak. Valamint további területfoglalási szándéktól is tartanak a régió vezetői. Védelmi szempontból ugyan Oroszország hasonlóan lép fel, mint az USA vagy a NATO az európai védelmet illetően, a valóságban viszont már sokkal egyoldalúbb ez a viszony és számos olyan elképzelés látott már napvilágot, amelyben az ukrajnai invázió precedensként szolgálhat, amit majd a Moldovai Köztársaság, illetve az eurázsiai független államok követhetnek. Az orosz imperialista nacionalizmus romantikájában élő, Kreml-közeli és vele jó politikai kapcsolatokat ápoló véleményvezérek, a Krím-félsziget orosz annexiója után már egyre hevesebben fejtették ki, hogy mely területek tartoznak a „birodalmi” érdekszférába, másfelől Putyin 2014-es „a kazah államiság sosem létezett” kinyilatkoztatása sem oldotta a feszültséget. Az sem elhanyagolható egy lehetséges orosz megszállás forgatókönyvének szempontjából, hogy jelentős számú orosz haderő állomásozik a kaukázusi régió országaiban, annak érdekében, hogy garantálni tudják a térség biztonságát abban az esetben, ha egy nagyobb volumenű konfliktus bontakozna ki. Az ukrajnai háború elhúzódásával viszont egyre több csapatot kell kivonnia más országok területéről az orosz vezetésnek. Ez hosszú távon még inkább destabilizálhatja az olyan autonómiáért folytatott harcokat, amelyek Örményországban, Azerbajdzsánban, Afganisztánban vannak jelen.

Vlagyimir Putyin elképzelései között egy olyan új, keleti ellenpólus rajzolódott ki, ami minden nyugati lépésre adott reakcióját legitimnek tartja. Úgy gondolja, hogy a NATO kihasználta a Szovjetunió szétesését, ezért terjeszkedett balkáni térségben, majd a Közel-Keleten is. A jelenlegi invázió szempontjából az orosz vezetés szerint a NATO egy olyan agresszor, ami ellen megelőző csapásokat kell mérni és területileg is távol tartani a katonai szervezetet az ország határaitól. Azok viszont fals feltételezések, hogy Putyin a NATO haderejét akarja tesztelni. Egyrészt, mivel Ukrajna nem tagállama az Észak-atlanti Szerveződésnek, másrészt, akkor Észtország, Lettország ellen irányította volna az erőit.

Nem érdeke az orosz félnek egy nyílt hadviselés a NATO-val szemben, addig legalábbis biztosan nem, amíg nem talál biztos szövetségeseket. Olyan államokat, amelyek vezetése sikeresen implementálta és politikai tőkét tudott kovácsolni az anti-amerikai narratívából. Így kulcsfontosságú a már említett India és Kína is. Peking szorosabb kooperációja Moszkvával nem csak Washingtont, de az Európai Uniót és a tagállamok vezetőit is sokkal nehezebb helyzetbe hozná a jövőbeli szankciók értelmében. A közös érdekek egyeztetését szolgáló tárgyalások és együttműködések már 2012 óta folynak a két ország között. Kínának ez biztonságot ad az északi határ mentén és jelentős alapanyag ellátást a gazdasági növekedéshez, Oroszországnak pedig technológiai hozzáférést és pénzügyi stabilitást biztosított. Mindkét ország érdekelt abban, hogy sokkal nagyobb részt szerezzenek maguknak a nemzetközi politikai térben. A kapcsolatok szorosabbra fűzésének keretében új kereskedelmi rendszer jöhet létre a két ország között, vagy Kína lehet a közvetítő fél Oroszország számára, ami most kiesett a nemzetközi valuták piacáról. India, mint növekvő nagyhatalom – és atomhatalom – szintén igencsak fontos szövetségese lehet Putyinnak, azonban az Új-Delhi kormány eddig sikeresen használta ki minden fél szövetségét. Az EU Bizottsága és Anglia a háború kirobbanása óta viszont gyors intézkedéseket tett annak érdekében, hogy az indiai kormánnyal elmélyítsék a nyugati kapcsolatokat. A hindu ország ahogy eddig is, a pragmatikus világpolitikának a híve: elfogadja a nyugati gesztusokat és nyitásokat, ugyanakkor nem hajlandó csatlakozni a szankciókhoz, mert a saját energiaellátásuk és fegyverkezési-védelmi stratégiájuk nagy mértékben függ az oroszokkal ápolt kapcsolatuktól.

Oroszország sikeresen provokálta a régi világrendet Ukrajna megtámadásával, aminek hatására más államok is lehetőséget látnak a területi problémák nyílt katonai konfliktuson keresztül való elrendezésére. Egyre több ország kezdett bele nagyobb volumenű fegyverkezési programba, illetve, új szövetségi struktúrák is létrejöhetnek a háború lezárását követően. Ukrajna után, a világ másik felén Kína és Tajvan kapcsolata lehet a második pont, a hosszú ideje fennálló területi követelések és a politikai szuverenitásviták eldöntésében. A kínai vezetés most nyomon követheti, hogy az USA mennyire elkötelezett a NATO határainak védelmében és katonai megszállás alá vonhatja a szigetországot. Példa lehet még a Kelet-kínai tengerhez köthető területi követelések: itt Japán, a Fülöp-szigetek és Kína állnak politikai konfliktusban a vízi területek ellenőrzéséért. Továbbá a Hegyi-Karabah autonómiájáért folytatott harc, az izreali-palesztin szembenállás és a kurd-török fegyveres szembenállás is eszkalálódhat a közeljövőben. Külön érdekesség lehet az Északi-sarkvidék feletti befolyás kérdése, ahol egyszerre találkoznak amerikai, európai és orosz határok. Fontos kereskedelmi útvonalak találhatóak a Jeges-tengeren, amelyeket bilaterális egyezményekkel szabályoznak. A háború kirobbanása óta az orosz vezérkar aggodalmát fejezte ki a növekvő NATO jelenléttel szemben az északi területeken. Az Északi-sarkvidéki Tanács hosszú politikai egyensúlyát is megbontotta az ukrán szuverenitás megsértése. Ez pedig mind a NATO tagállamoknak, mind Oroszországnak megfelelő indíttatás lehet arra, hogy nagyobb befolyással legyenek jelen az északi kereskedelmi útvonalakon, valamint, hogy ellenőrzésük alá vonják a nyersanyaglelőhelyeket.

Globális változások fognak beköszönteni a demokráciafelfogásban is. Jelenleg még a jövő zenéje, hogy az egyes államok mit fognak érteni alatta, mint ahogyan az is, melyik állam minősül majd demokráciának, vagy autoriter rendszernek, esetleg a két pólus közötti átmenetnek. A multipoláris világrend kialakulásához nagyban hozzájárul majd, hogy az egyes országok melyik táborhoz fognak tartozni, ezáltal a nemzetközi politikában és közvéleményben milyen lesz a megítélésük. A háború után az EU és a NATO is minden bizonnyal szorosabb együttműködésben fog dolgozni a jelölölésüket kérő államokkal és nincs kizárva, hogy lazítani fognak a belépési feltételeken, vagy gyorsított eljárást fognak alkalmazni.