Amikor beteg az ember, általában kitüntetett figyelem veszi körbe. Ez a figyelem persze jóleső érzés, de mi történik, ha valaki vágyakozni kezd erre a figyelemre. Mi történik, ha még tovább megy és olyan betegségek tüneteit produkálja, amikben valójában nem is szenved? Stuart Ritchie cikke az unherd.com-on a ritka, nehezen kutatható, de esetenként nagyon súlyos Münchausen szindrómát írja le.
Münchausen báró fogadóról fogadóra járva adta elő fantasztikus, minden alapot nélkülöző történeteit. Róla nevezték el azt a tünetegyüttest, amikor az emberek nem létező betegségek tüneteivel járnak kórházról kórházra. Amikor valahol megkérdőjelezik a betegségük valódiságát, azonnal továbbállnak.
A betegség nagyon nehezen azonosítható, és sokszor évtizedeken keresztül tart észrevétlenül. Nehezen azonosítható a beteg környezetében, hiszen nem szokás valakit szimulálássál vádolni, amikor kórházi vizsgálatokon esik át. Az orvosok szintén nehezen tudják azonosítani, hiszen amint egy orvos megkérdőjelezi a betegséget, a páciens azonnal továbbáll. Továbbá arról sincsen konszenzus, hogy az ilyen esetekben mi a megfelelő eljárás, jó ha az orvos szembesíti a pácienst azzal, hogy hazudik, vagy ez csak tovább ront a helyzeten. Mivel a páciensek folyamatosan új kezelőorvoshoz fordulnak, akik nem feltétlenül tudnak a „betegség” előzményeiről, így nagyon nehéz egy teljes képet kapni az esetekről.
Egy olasz férfi betegsége azon ritka esetek közé tartozik, amit sikerült jobban feltárni. Az eset jól megmutatja, hogy a Münchausen-szindrómaban szenvedők milyen messzire képesek elmenni. A 20-as éveiben járó férfi 4 év alatt 41 alkalommal került kórházba Olaszországban és külföldön is. Tünetei széles skálán mozogtak, de több alkalommal sikerült orvosokat rávennie, hogy kisebb-nagyobb sebészeti beavatkozásokat hajtsanak rajta végre. A páciens tünetei általában inkoherensek voltak, de különös eltökéltséggel ragaszkodott a betegségeihez és az urológiától a kardiológiáig szinte minden osztályon megfordult. Amikor egy orvos a konkrét panaszain túl az előzményeket is elkezdte vizsgálni, akkor derült ki, hogy mennyi helyen fordult már meg milyen sok tünettel. Családi hátterét vizsgálva azt találták, hogy édesapját kiskorában elvesztette és anyja egy intézetbe adta, mert azt állította, hogy nem tud róla gondoskodni. Az első betegség tünetek ebben az időben, az intézetben alakultak ki nála.
Az orvosok úgy gondolják, hogy a Münchausen-szindróma nem azonos azzal, amikor valaki valamilyen célból szimulál egy betegséget, például azért, hogy ne sorozzák be katonának, vagy azért állítja magáról, hogy mentális betegségben szenved, hogy szociális juttatásokat kapjon. Szintén élesen elkülönül a hipochondriától is. A hipochonderek attól rettegnek, hogy valamilyen betegségben szenvednek és a normális testi funkcióikat is úgy értelmezik, hogy azok egy betegség jelei. Ezzel szemben a Münchausen-szindrómában szenvedők betegek akarnak lenni, hogy figyeljenek rájuk. Van amikor különböző tüneteket találnak ki (hazudnak), meghamisítják a teszteredményeiket (pl. vért tesznek a vizeletmintába), de extrémebb esetekben akár sérüléseket is okoznak maguknak (pl. megmérgezik magukat) , hogy betegek legyenek. Ez egy nagyon nehezen megfogható késztetés, vagy kényszer, hogy a páciens újabb és újabb orvosi konzultáción vegyen részt és újabb kórházi kivizsgálásokon essen át. Ennek hátterében lényegében az áll, hogy áldozatként tüntesse fel magát és extra figyelemben és gondoskodásban részesüljön a páciens.
Mivel egy nagyon nehezen kutatható betegségről van szó, viszonylag kevés dolgot lehet határozottan állítani róla. Egy 2016-os kutatás szerint a betegség a nők körében gyakoribb, ami furcsa, mert egy korábbi kutatás éppen az ellenkezőjét állította. Emellett még azt figyelték meg, hogy a betegek gyakran orvosi területen dolgoztak, például laboratóriumi asszisztensként, ami logikusnak tűnik, hiszen ők a betegségek megszállottjai. A betegség hátterében pedig valószínűleg gyermekkori traumák állnak. Ilyenek lehetnek például hosszan elnyúló kórházi kezelések, vagy a szülői figyelem teljes hiánya, és akár a gyermek elhagyása, ahogy az olasz férfi esetében láttuk.
Tovább nehezíti a tisztánlátást, hogy az orvosok többnyire csak a legextrémebb esetekről számolnak be, hogy kutatásukat minél fontosabbnak tüntessék fel. Ily módon azonban a kép, amit a betegségről kapunk, könnyen lehet, hogy hasonlóan elrugaszkodott a valóságtól, mint maguk a betegek tünetei.
Ironikus módon, míg a Münchausen-szindrómában szenvedőknél éppen arról beszélünk, hogy nem létező betegségeket találnak ki maguknak, a szindróma maga egy komoly betegség, ami akár végzetes kimenetelű is lehet. Az orvosi vizsgálatok és beavatkozások mindig kockázattal járnak, és akin rendszeresen hajtanak végre ilyen műtéteket, ott a kockázat is nagyobb. Ez történt a fiatal olasz férfi esetében is, aki egy orvosi vizsgálat során halt meg szívrohamban.
Az eredeti cikk itt olvasható.
A szemlét készítette: Papp Gergely
