„Magyarok maradván Európában, európainak lenni itthon!” – határozta meg Barankovics István Köztes-Európa kisállamai között Magyarország és a magyarság feladatainak alapelvét egy írásában az 1930-as években, egy olyan időszakban, amikor hangsúlyozottan tematizálódott a trianoni békeszerződés következményeire való válaszadás a magyar politikában, és az erre való reflexió megkerülhetetlen feladatként adódott minden közgondolkodás formálásában szerepet játszani kívánó szereplő számára.[1] „[E]llene mondunk annak az egyre jobban elharapózó ahistorikus szemléletnek” – folytatta útkereső eszmefuttatását a Demokrata Néppárt későbbi főtitkára –, „mely történelmet akar csinálni a történelmi tanítás megértése nélkül, mely elszakad a múlttól, s nem értheti a jelen parancsát sem, mikor a múltat a jelenbe vetítve, vagy fordítva: a jelent a múltba vetítve értékeli. Elfordulunk minden ideológiai vagy lázas illuzionizmustól, mely egy valóságérzékében megromlott nemzedék kezén elvesztette a hazát, anélkül, hogy a romboló dezilluzionálás végletébe csapnánk át. Önellenőrzésre és a szigorú valóság megértésére törekszünk. Ez a mi önnevelésünk és a mi nemzetnevelésünk útja” – vonta le gyakorlati következtetését Barankovics és indult el ezáltal egy olyan gondolati úton, amelyen kortársai közül nem sokan. Felvetése később, a II. világháború után, egy újabb békeszerződés árnyékában egy nemzedék számára kínált olyan támpontokat, amelyek a trianoni békeszerződés megítélésének centrális kérdésében is segíthették a tájékozódást.
Teleki Pál béketárgyalásokra készített etnikai térképe
A trianoni békeszerződésre és következményeire adott történettudományi és emlékezetpolitikai reflexió, a magyarságtudomány és a nemzetpolitika változásukban is konstans kérdései nemcsak Barankovics nemzedékének idején, hanem a békekötés létrejötte óta folyamatosan jelenvalók, hiszen amint Ablonczy Balázs írja: „[a] békeszerződés olyan méretű területcsonkítást szentesített, a nemzet oly nagy részét szorította a határokon kívülre, hogy sem a tudomány racionalizmusa, sem a politika nem tudta feldolgozhatóvá tenni a közvélemény számára.”[2]
A trianoni békeszerződés valóban a 20. századi magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye, amely az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések közül a háborúban vesztes Magyarország, mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama és a győztes antant-államok között jött létre 1920. június 4-én. A versailles-i Nagy-Trianon kastélyban aláírt szerződés a háború következményeként a felbomló monarchia területén létrejött kisállamok gyűrűjében rögzítette Magyarország új határait, jóvátételi kötelezettségét és háborús felelősségét. A békeszerződés értelmében Magyarország területe 325 ezer, illetve – Horvátországot nem számítva – 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakosságának száma pedig 20,8, illetve 18,2 millióról 7,9 millióra csökkent. Magyarország így a közép-európai térség középhatalmából a régió egyik kisállamává zsugorodott. A történelmi Magyarország területéből a legnagyobb részt – 103 ezer négyzetkilométert – Románia kapta több mint 5 millió lakossal. Utána az ekkor megalakult Csehszlovákia következett 61 ezer négyzetkilométerrel és 3,5 millió fővel. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak Horvát-Szlavónia mellett 20 ezer négyzetkilométer és 1,5 millió lakos jutott, Ausztriának pedig 4300 négyzetkilométer és csaknem 300.000 fő. Rajtuk kívül Lengyelország és Olaszország is részesedett az egykor a történelmi Magyarországhoz tartozó területekből: Lengyelország a Tátrától északra fekvő kisebb szepességi területet kapta, míg Olaszország az először szabad várossá nyilvánított Fiumét szerezte meg magának 1924-ben.[3] Az elcsatolt területeken 3,2 millió, tehát 30,2% volt a magyarsághoz tartozók részaránya.[4]
A Párizs környéki békékkel – köztük a trianoni békeszerződéssel – a nagyhatalmi akaratérvényesítés eredményeként gyökeresen átalakult a hosszú 19. század végéig érvényben lévő kontinentális status quo. A kis nemzetállamok rendszerével a győztes hatalmak a német és az orosz expanziónak kívántak gátat vetni és a nemzeti önrendelkezés elvének deklarálásával Európa békés jövőjét óhajtották szavatolni.[5] W. Wilson amerikai elnök 1918 januárjában nyilvánosságra hozott 14 pontja az Osztrák-Magyar Monarchia vonatkozásában is rögzítette, hogy népei számára meg kell adni „az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Az erre való hivatkozás a demokrácia és történeti igazságtétel konnotációjával látta el a Monarchia szétdarabolását, amelyet a győztesek „a népek börtönének”, Magyarországot pedig nemzetiségi politikája miatt elnyomó államnemzeti berendezkedésnek láttak. „A dolgok meglévő rendje, mégha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott.” – írta a békeszerződéshez csatolt kísérőlevél.[6] Ezzel az 1914 előtti Habsburg-monarchiabeli nemzetiségi mozgalmak és a 19. századi nemzetépítés kelet-közép-európai alakváltozataiként a modern nemzet megkonstruálásától a saját állam létrehozása irányába haladó új államok egy megváltozott európai geopolitikai helyzetben kaptak nagyhatalmi támogatást és a békeszerződések által nemzetközi elismerést. A nemzeti kisebbségek – így a Magyarország határain kívülre került magyar közösségek – helyzetét ezután a békék kisebbségvédelmi előírásai voltak hivatva szavatolni. Ha voltak is kételyek azzal kapcsolatban, hogy az új rendezés Magyarország és a magyarság kapcsán is megfelel-e a békét diktálók saját elveinek, azok eltörpültek és súlytalannak bizonyultak az új kisállami köztes-európai rendszer működőképességéhez fűzött várakozások mellett.[7]
A Duna-medence új vagy újjáalakult államainak pontos határai alapvetően Párizsban, a békekonferencia asztalánál születtek meg, de maguk a döntések már a nagy háború utolsó időszakában, legkésőbb 1918 nyarára, illetve kora őszére véglegesültek.[8] Az ekkor létrehozott Csehszlovákia és a délszláv állam, illetve Románia Magyarországgal szemben támasztott területi követeléseinek nagy része az érintett nemzeti mozgalmak és országok vezetőinek és befolyásos értelmiségének a világháború során felerősödött antantbarát politizálása révén nyertek nagyhatalmi elfogadást és kerültek szinkronba a győztesek rendezési elképzeléseivel. Az Osztrák-Magyar Monarchia nevében 1918. november 3-án Padovában aláírt fegyverszünet és a november 13-án az új Magyarország képviselője által szignált belgrádi katonai konvenció nem tudta megvédeni az ország határait, ráadásul Magyarországnak az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, majd a berendezkedő ellenforradalmi rendszer miatt elhúzódó belpolitikai válsága – nemzetközi elismerés híján – sokáig lehetetlenné tette az ország hivatalos képviseletét a béketárgyalásokon; arra csak 1919 novemberétől, a Huszár-kormány elismerésétől nyílt alkalom.[9] Az 1920 januárjától tevékenykedő magyar tárgyalódelegáció erőfeszítése – Apponyi Albert beszéde, illetve a Teleki Pál neve által fémjelzett ún. „vörös térkép” – azonban így már érdemben nem tudott a békefeltételeken módosítani, azt az ország működőképességének biztosítása érdekében el kellett fogadni.[10]A békeszerződést végül magyar részről Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ írta alá, akik tisztában voltak azzal, hogy az aláírási kényszer miatt ezt meg kell tenniük, ám épp ezért a magyar belpolitikában a politika élvonalából a továbbiakban vissza kell vonulniuk.[11]
A békeszerződés által létrehozott új helyzettel megszűnt a Kárpát-medence egységes politikai, gazdasági és kulturális szervezetét jelentő soknemzetiségű történelmi Magyarország. A békeszerződés gazdasági következményei ugyancsak súlyosak voltak, az új magyar állam a régi nemzeti vagyonnak mindössze a 38%-ával rendelkezett. Mindezek ellenére a trianoni Magyarország nem omlott össze és az 1920-as években gazdasági konszolidáció és szolid fellendülés stabilizálta helyzetét.[12] Más kérdés, hogy a békeszerződés létrejöttének pillanatától kezdve a kialakult helyzet értelmezése a magyar politika és társadalom számára is folyamatos kihívást jelentett, amely a két világháború közötti időszak revíziós politikáján át az államszocializmus időszakának tudatos elhallgató stratégiáján keresztül az emlékezetpolitika és a határon túli magyarok ügyének képviseletén át a jelenkorig ível. A kisebbségi magyar közösségek 20. századi passiótörténetei révén pedig mint velünk élő történelem ábrázolódik ki.[13]
Természetesen a történettudománynak is óriási szerepe van abban, hogy eredményei révén a történelmet történelemmé tegye, ami azonban nem azonos a történelmi események „hideg emlékezetével”, és amivé a határokon inneni és túli magyar közösségek számára „Trianon” vélhetően sohasem fog válni.[14] A tárgyszerű elemzés ugyanakkor legendáktól, traumáktól és a múlt politikai felhasználásaitól védve helyezheti el az eseményt a nemzeti emlékezetben, okaival és következményeivel együtt[15], illetve közös gondolkodásra hívhat, hogy megalapozott ismereteink és intellektuális belátásaink mentén a 21. században is – Barankovicsot parafrazeálva – „maradjunk magyarok Európában és európaiak itthon”.[16]
A közös emlékezést pedig szolgálja az, hogy a magyar Országgyűlés 2010-ben a június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.
Petrás Éva
[1] Az Ország útja, 1937/1. 1-3. old.
[2] Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Budapest, Jaffa kiadó, 2015. 19. old.
[3] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris kiadó, 1999. 139-147. old.
[4] Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, Helikon, 2020. 181. old.
[5] Gyarmati György: A revízió alternatívája. A regionális integráció formaváltozatai a magyar politikai gondolkodásban, 1920–1944. In: Limes, 1997/2. 43-58. old.
[6] A békeszerződéshez csatolt kísérőlevél. In: (Szerk.) Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény, 1914–1999. I. kötet. Budapest, Osiris kiadó, 2000. 140. old.
[7] Angol, amerikai és olasz részről is felmerültek elvi aggályok, vagy politikai és katonai, stratégiai szempontú fenntartások a béketárgyalások menetével és a trianoni békeszerződés végleges rendelkezéseivel kapcsolatban, de ezek végül nem bontották meg a „négy nagy” (Georges Clemanceau, David Lloyd George, Vittorio Orlando és Woodrow Wilson) akcióegységét. Ablonczy Balázs: I.m. 53-66. old. és Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. I.m. 147-162. old. A II. világháború okai között sem elhanyagolható a Párizs környéki békék szerepe.
[8] Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, Napvilág kiadó, 1998. 183. old.
[9] Ormos Mária: Padovától Trianonig. Budapest, Kossuth kiadó, 1984. 13-74. old. és Szarka László: A történeti Magyarország felbomlása: katonai akciók, demarkácós vonalak. In: (Szerk.) Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, 2008. 14-21. old.
[10] Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. I.m. 128-146. old.
[11] Uo. 162. old.
[12] Uo. 186. old.
[13] Erről lásd például: (Szerk.) Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, 2008.
[14] Ablonczy Balázs: I.m. 45. old.
[15] Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history. In: Történelmi Szemle, 2012/3. 357-375. old.
[16] Ezt gondolja végig naprakészen Gyurgyák János: A magyarság cselekvésének 11 lehetséges útja Trianon után 100 évvel című írása a Válaszonline-on. (Megtekintés: 2020. május 21.)
