A Quadragesimo anno 1931. máj. 15-én, napra pontosan a Rerum novarum után 40 évvel látott napvilágot. XI. Pius pápa enciklikája folytatta a katolikus egyház szociális tanításainak XIII. Leó által megkezdett útját, de egyúttal újabb fejezetet is nyitott a katolikus állambölcseletben.
A Quadragesimo anno méltatta XIII. Leó társadalmi tanítását, de – igazodva a 40 év alatt bekövetkezett változásokhoz – egy új, korporatív társadalmi szervezőelv körvonalazásával túl is lépett azokon. A társadalom osztályokon alapuló szerveződését a korban egyre többen látták alkalmatlannak a társadalmi konfliktusok kezelésére, és a hivatásrendiséget, mint a foglalkozási áganként strukturált társadalom modelljét állították vele szembe. A társadalom korporációkra alapozott átszervezését szorgalmazó irányzathoz tartozott például Ferdinand Tönnies céhszocializmusa, Emile Durkheim szolidaritáselmélete, vagy az osztrák Othmar Spann munkássága, aki a társadalom konzervatív organikus felfogásából indult ki. Messner, Nell-Breuning SJ, Eberle, Schmidt és a domonkosrendi magyar Horváth Sándor az állam túlhatalmának ellenszerét is az ilyen típusú érdekvédelmi szervezetekben vélték felfedezni.[1] Az enciklika megfogalmazásában közvetlen szerepet játszottak a német jezsuiták, a római katolikus teológusok és társadalomfilozófusok, Gustav Gundlach és a Königswinter Kör, mindenekelőtt a fiatal német szociológus Oswald von Nell-Breuning.
Az enciklika az emberi méltóságot fenyegető fő veszélyeket a korlátok nélküli kapitalizmusban és a totalitárius tendenciákban jelölte meg. Elítélte a kommunizmust, csakúgy, mint a munkásmozgalmat tápláló társadalmi feltételeket is, és síkra szállt a munkások tisztességes bérének biztosításáért. Az osztályharc és szabad verseny helyett a szociális igazságosság megteremtésének szükségessége mellett érvelt, amit a kapitalista társadalmi rend hivatásrendi alapon történő korrekciójával vélt megvalósíthatónak. A magántulajdon eltörlését célul kitűző munkásmozgalommal szemben a közjónak alárendelt magántulajdon létjogosultságát hangoztatta. XI. Pius nem hagyott kétséget afelől sem, hogy bár a magántulajdon szent, annak használata az állam által a közjó (bonum commune) érdekében korlátozható. Az enciklika egy új, a keresztény elveken nyugvó harmonikus és emberhez méltó társadalmi rend működőképességét a szolidaritás és szubszidiaritás értékeinek érvényesüléséhez kötötte.
A hivatásrendi társadalom az enciklika intenciói szerint a spontán módon létrejövő természetes közösségeken (család, hivatásszervezetek, a nemzet) keresztül kapcsolja össze az egyént az állammal. A horizontális osztálytagozódás helyett a pápa tehát egy vertikális társadalomszervező elvet ajánlott, ahol az azonos hivatású munkaadók és munkavállalók korporációkba rendeződve képviselik érdekeiket az állam felé, míg az állam koordináló, szociálpolitikát szervező tevékenységével járul hozzá a társadalom biztonságának megteremtéséhez. A kooperáció végső célja a közérdek érvényre juttatása, a társadalmi harmónia erősítése, ami a pápa szerint össze kell kötni az erkölcsi megújulással. Szemben a fasiszta megoldásokkal – amelyekben a korporációk végső soron a társadalom ellenőrzésének szervei – az enciklikában a foglalkozások szerint létrejött hivatás-közösségek autonóm szervek, a társadalmi öntevékenység alanyai, amelyeket szabadság illet meg a saját ügyeik intézésében.
Az enciklika társadalomszemléletét a fasiszta gyakorlattal épp annak antietatista céltételezése állítja szembe. Ezt legnyilvánvalóbban az állam és a természetes közösségek viszonyrendszerét szabályozó szubszidiaritás elve fejezi ki. A Quadragesimo Anno szerint a „társadalom rendjének felforgatása” mindazt egy magasabb szintű közösség döntési jogkörébe delegálni, azaz az emberek hatásköréből kivonni, amit az alacsonyabb szintű közösség képes végrehajtani. Tiszteletben kell tartani az alacsonyabb szintű közösségek autonómiáját, jogait saját ügyeik intézésére. Szükség esetén azonban, amikor a közösségek erői elégtelennek bizonyulnak társadalmi hivatásuk teljesítésére, a hatalomnak védőhálóként kell funkcionálnia, kisegítőként (subsidium) ott kell állnia mellettük, támogatva őket, hogy megerősödjenek és alkalmassá váljanak az önálló cselekvésre. Az enciklika bírálta mind a szocialista-kommunista, mind pedig a fasiszta megoldásokat. A fasiszta társadalmi rend értékelése és kritikája című fejezetben elismeri ugyan, hogy a fasiszta megoldás előnye a szocializmus háttérbe szorítása, de megjegyzi azt is, hogy Olaszországban „az állam, amelynek pedig be kellene érnie a szükséges és elégséges segítségnyújtással, itt bizony a szabad cselekvés helyébe nyomul (…) inkább partikuláris politikai célokat szolgál, mint egy jobb társadalmi rend megteremtését.”
Magyarországi hatása
A szociális kérdés Magyarországon a XIX-XX. század fordulóján alapvetően a liberális berendezkedés újkonzervatív kritikájának köszönhetően nyerte el a közéletben őt megillető jelentőséget. Kidolgozásában az agrárius mozgalommal párhuzamosan a politikai katolicizmus is komoly szerepet játszott. XIII. Leó pápai XIX. század végi útmutatása nyomán a szociális kérdés megoldásának élharcosaivá Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor váltak. Teoretikus és gyakorlati munkásságuknak köszönhetően a dolgozó osztályok helyzetének a kiépült polgári társadalom korrekciójával történő rendezése széles körben ismertté és elfogadottá vált. A Quadragesimo anno megszületésének korában Magyarországon a keresztényszociális nemzedék útkeresésének élén már olyan, a kereszténydemokráciához később közvetlenül is kapcsolódó személyiségek álltak, mint Kovrig Béla, a két világháború közti Magyarország meghatározó szociálpolitikusa, Mihelics Vid, aki a hivatásrendekben látta a megoldást a társadalmi konfliktusok feloldására, vagy Varga László, a jezsuita főiskola dogmatika és szociológia tanára.
Mihelics Vid a Quadragesimo anno egyik legmarkánsabb hazai népszerűsítője volt. „Az új szociális állam” című munkájában az egyház társadalmi tanítása szemszögéből vizsgálta az európai alkotmányok szociális jellemzőit és fogalmazta meg a kívánatos társadalmi berendezkedés alapjait. Meggyőződése volt, hogy az első világháború előtti szabadság centrikus liberális jogállamot feltartóztathatatlanul felváltja majd egy új szociális állam. Míg az első – mint írja – a gazdasági és társadalmi folyamatok passzív szemlélője volt, addig az új szociális állam társadalompolitikájának a szociális igazságosságot kell képviselnie. Hasonlóképp feladatai vannak a magántulajdonnak is. A magántulajdonhoz a birtoklás és az igazgatás kizárólagos joga kötődik, de a javak végső rendeltetése a szociális jólét előmozdítása és a közjó szolgálata. A korporációkra úgy tekintett, mint amelyek képesek megvalósítani a felebaráti szeretet őskeresztény elveit. A hivatásrendiséget alkalmasnak tartotta továbbá arra is, hogy a keresztényszocialista szakszervezeteknél hatékonyabb társadalmi jelenlétet biztosítsanak a katolikus egyház számára.
Varga László SJ az „Új társadalmi rend felé” címmel megjelent kötetében a Quadragesimo anno enciklika iránymutatásának megvalósítási lehetőségeit vette számba, majd 1941-ben „A szociális reform és hivatásrendiség” című könyvében összegezte gondolatait. Nézetei szerint az állam a közjó érvényre juttatásáért felelős közhatalom, a társadalom szolgálója, „a szociális igazságosság közjogi szervezete”. Teoretikus munkásságában arra keresett megoldást, hogy a szabad verseny diktatúrájával szemben miként lehet érvényesíteni a szociális igazságosság eszméjét, hogyan lehet megtalálni az egyéni szabadság és a közjó érvényesítésének összhangját, a vállalkozásra ösztönző magánérdek meghagyása mellett a közjó érvényesítését.
A Horthy-korszak gazdasági válságot követő második szakaszában a szocializmussal és a nácizmussal, a nyilas propagandával egyaránt szemben álló új típusú katolikus tömegmozgalmak alakultak ki. Számos szociális és hivatásrendi egyesület szerveződött, mint például az Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO), a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT), a Katolikus Lánykörök Szövetsége (KALÁSZ), a Keresztény Ifjúmunkások Országos Egyesülete (KIOE), a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete. Közülük a legsikeresebbnek a KALOT bizonyult. 1935-től 1946-os betiltásáig közel félmillió parasztfiatalnak kínált a valláserkölcsi nevelés mellett politikai és szociális ismereteket, műveltségbeli perspektívát.
Felhasznált irodalom:
A Magyar Katolikus Lexikon szócikke
Balog Margit: Quadragesimo anno. História, 1991. 5.
Christoph Böhr: A kereszténydemokrácia álláspontja. Magyar Szemle. Új folyam XII. 3. szám
Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919-1945. Pannonica Kiadó. 1997. https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/katolikus-egyhaz-1/ch05s06.html
Kovács K. Zoltán: A magyar katolikus egyház és a szociális kérdés. In. Az élő hagyomány. Barankovics István és a magyarországi kereszténydemokrácia öröksége. Barankovics István Alapítvány – Gondolat Kiadó. Budapest, 2007.
Magyar Politikai Enciklopédia szócikke. Polgári Magyarországért Alapítvány – MCC. Budapest, 2019.
Magyarország a XX. században. II. köt. Természeti környezet, népesség és társadalom,
egyházak és felekezetek, gazdaság. IV. Egyházak, felekezetek. A Horthy-korszak egyházai. (Főszerk. Kollega Tarsoly Iván) Babits Kiadó. 1996-2000. 337-386.
Mihelics Vid: Az új Portugália. Bp. 1939. Franklin.
Mihelics Vid: Az új szociális állam. Társadalompolitikai és gazdasági rendelkezések Európa legújabb alkotmányaiban. Szent István Társulat 1931.
Petrás Éva: A Vatikán és a magyar katolikus értelmiség. A magyar katolikus értelmiség útja a kereszténydemokrácia felé. Megtekintés: 2021.05.04.
XI. Pius pápa QUADRAGESIMO ANNO kezdetű enciklikája. 1931 Megtekintés: 2021.05.04.
Zachar Péter Krisztián: A magyar kereszténydemokrácia egy elfeledett apostola
[1] A demokratikus neokorporatizmus a második világháború után a képviseleti demokrácia kiegészítéseként a munkaadói-munkavállalói és az állam közötti érdekegyeztetések többé-kevésbé kiépített formájaként funkcionált leginkább azokban az országokban, ahol kereszténydemokrata pártok voltak hatalmon.
