A kapitalizmus arcai – 2. A modern kapitalizmus működésének kialakulása

A minimális államba vetett hit megszületése

A modern kapitalizmus pontos kialakulását mind helyben, mind időben nehéz meghatározni. A középkori feudális rendszer, majorsági struktúra fentarthatatlansága és az arab kereskedelmi kapcsolatok hatásai egyaránt egy szükséges gazdasági rendszerváltást készítettek elő. A 13. századi pestisjárvány okozta demográfiai katasztrófa miatt kevesebben dolgoztak a földeken, a jobbágyok nem tudtak megélni és egyre többen költöztek a városokba. A nagy földbirtokosokat nem késztette semmi az innovációra, hiszen a gazdasági versenyszellem nem létezett, nem piacra termeltek pénzért. Az új földterületek megszerzése vagy erőszakkal vagy átruházással történt a nemesség tagjai között. Gyenge volt az innovációs inspiráció, az arisztokraták kevés pénzt fordítottak az új megismerésére. A földrajzi felfedezésekkel és a tudományos forradalommal azonban ez megváltozott. A lehetőségek hatására már megérte vállalkozni, befektetni, elindult a birodalmi kapitalizmus korszaka. A gazdasági tortát nem újra szeletelték, hanem mindenki juthatott egy új szelethez. A növekedéshez viszont szükség volt hitelre és hitelezőkre, amit segített a hatalmas ezüstmennyiség is, ami a kontinensre áramlott. Ennek ellenére még mindig veszélyesnek számított egy-egy expedíció, magas kockázattal. Annak érdekében, hogy csökkentsék az úttal járó anyagi rizikót, részvénytársaságokat, befektetési alapokat hoztak létre, amivel nem egyetlen mecénás kockáztatta a vagyonát és nem csak egyedül ő részesülhetett a sikerekből. Az 16. századtól az export kereskedelemre épülő merkantilista kapitalizmus hatása árfelhajtó lett és a feudalizmushoz hasonló problémák jelentek meg: a tőkével rendelkezők juthattak még több tőkéhez. A befolyásos kereskedők lobbi tevékenységüknek köszönhetően kialakították az éppen akkor születő európai nemzetállamok pénzrendszereit, a fejlődés keretei törvények közé kerültek. Már kiszámíthatóvá vált a fejlődés és a hitel új formája jelent meg a hosszú lejáratú, nagy összegű kötvényekben. Ráadásul a kapitalizmus morális támogatást is kapott: a reformáció és a protestáns etika a katolicizmussal szemben nem ítélte el a gyarapodás iránti vágyat, A 18. század végén szárba szökkenő indusztrializációval a felhalmozott tőkét az ipar fejlődésére lehetett fordítani. Ez lett a modern gazdaság alapja, ahol a termelésből származó profit egy részét visszaforgatták a gazdaságba, nem pedig felélték azt. A kollektív gazdaságban a munkáltató érdekeltté vált abban, hogy újabb szeletet szerezzen a tortából, de ezzel egyidőben a munkás is képes lett hozzáférni. Az egyén fejlődése és jóléte a gazdasági környezetéből fakadt, így, ha több tőkéhez akart jutni, akkor új munkásokat kellett alkalmaznia. Ehhez azonban az államnak nem volt szabad beavatkoznia a gazdasági folyamatokba, nem vehetett el önkényesen vállalkozásokat. A piac önszabályozó „láthatatlan keze” fogja megoldani a gazdasági problémákat –vélekedett Adam Smith skót gazdaságfilozófus az 1776-os, „A nemzetek gazdagsága” című munkájában.

A vagyon és a tőke különbsége

A korábbi elképzelésekkel ellentétben, a kapitalizmus abban tudott újdonságot mutatni, hogy különbséget tett a vagyon és a tőke között. A tőkés polgár kereste a módját, hogyan tehet szert több tőkére, pénzre, míg a vagyonos arisztokrata a vagyonát felélte, fényűzésre használta. Újítást hozott a tulajdonviszonyokban is. Az egyén tőkéje a magántulajdona lett, amire az uralkodó, az állam nem tarthatott igényt, hiszen a magántulajdon szentségéhez kötődő jogok védték vele szemben. A tulajdon tárgyával egyedül annak birtokosa rendelkezhetett. A magántulajdon értékének célja a profitmaximalizálás lett: minél több hozzáadott értéket képvisel a tárgy, annál nagyobb értéke van az áruk piacán. A kapitalista társadalomban az egyéni szabadság felé mozdultak el a társadalmi szerződések. A feudalizmus nemeseivel ellentétben a kapitalista vállalkozók nem vártak lojalitást, az államtól függetlenedni próbáltak az emberek, cserébe több szabadságjogot kaptak. A korlátozott állam és a társadalom államtól való függetlenségének gondolatai a 17. században párhuzamosan fejlődtek a szabadpiaccal és a klasszikus liberalizmussal. A fejlődés és a tőkehalmozás iránti vágy már-már vallássá vált és létrehozta a szélsőséges vadkapitalizmust. Ahogyan a vallásháborúk résztvevői a szent földhöz való jogalapra hivatkozva indultak el, úgy a tőkés vállalatok a gyarapodáshoz, a pénzhez való jogot tekintették megkérdőjelezhetetlennek. A szabad kereskedelem nevében támadta meg Nagy-Britannia (pontosabban a Brit Kelet-indiai Társaság) Kínát, amikor az ázsiai állam 1830-ban betiltotta a drogkereskedelmet – ennek hatására tört ki az első ópiumháború. Az indusztralizációval, a modern fegyverek készítői rájöttek arra is, hogy a háború nem csak kiadást, hanem bevételt is jelenthet. A politika is meglátta a lehetőséget ebben és egyre gyakrabban hiteleztek a gazdag nyugati országok szegényebb, az indusztrializációból kimaradt államoknak: a Szuezi-csatorna építésével így került Egyiptom is a kapitalista hitelcsapdába. Amennyiben pedig nem tudtak fizetni, úgy a hadsereg bevetésével szerették vissza a „jogosnak vélt” illetéküket a befektetők. Ezért az imperialista expanzió fő fegyvere a puska és a kard helyett fokozatosan a magas kamatozású hitel lett. Ez a logika reprezentálódott a mindennapok folyamán is. Az otthoni pénzemberek rájöttek, hogy megéri befektetni a magas kockázatú vállalkozásokba, hiszen szemben a korai felfedezőutakkal, most már törvény biztosította a pénzüket.

Alternatív elméletek

A tőkés társadalomban a piaci folyamatokba vetett hit nem hozta el az egyenlőséget, de az egyenlőtlenséget átstrukturálta. Az iparosítás nyomán kialakult munkásosztály lett a legnagyobb elszenvedője az új rendnek, és a kizsákmányolásra adott válaszként született meg előbb a szocializmus, majd az 1930-as évektől John Maynard Keynes kritikájára épülő állami beavatkozás elmélete. Keynes érvelése a korábbi szabadpiaci fundamentalista elképzelésekkel szemben az volt, hogy államnak recesszió idején be kell avatkoznia a gazdaságba. Az így eszközölt intézkedések bebizonyították, hogy a kapitalizmus sikerét okozó szabadkereskedelem egyben annak kudarca is. Vagyis, hogy nem lehet szabályok nélküli piacgazdaságot létrehozni, az állam nem vonulhat ki teljesen a gazdaságból. A 20. század totalitárius diktatúrái a maguk tervközpontú gazdaságirányításukkal pedig azt bizonyították be, hogy a túlregulázott piac sem működőképes, hiszen megöli a vállalkozói kedvet, az innovációt, a profitot. A termelőeszközök társadalmasítása, ami a szocializmus és a kommunizmus által kitűzött cél volt csak az államosítást szolgálta. Ezekben az országokban tehát egy megavállalat működött, ami lényegében maga az állam volt.

A klasszikus kapitalizmus meghaladásának kapitalista logikája

A kapitalizmus sikeresen adaptálódott a környezeti feltételek változásaihoz. Egyes gondolkodók szerint pont azért, mert a kapitalizmus meghaladásához is kapitalista logika kell. Az antikapitalizmushoz is használni kell a kapitalista berendezkedés termékeit, hiszen pénz nélkül nem tudunk semmilyen tőke ellenes mozgalmat indítani. A változások hatására a kapitalizmusnak számos fajtája alakult ki az egyes országokban. A gazdasági válságok és a két világégés hatására a múlt század közepén a szociális és a koordinált piacgazdaság fejlődött ki (Németország, Japán). A hatvanas évektől kezdődően az angolszász (USA, Anglia, Kanada) országokban a liberális, decentralizált versenypiaci gazdaság, majd a nyolcvanas évektől a neokonzervatív/neoliberális irány vált meghatározóvá. Ugyanakkor a nagyvállalati kapitalizmus szintén az Egyesült Államokban a legjellemzőbb, ahol az óriáscégek monopolhelyzetben vannak. Ez egyfelől a tömeggyártás legfontosabb kapitalista változata, másfelől az egyre nagyobb környezeti és társadalmi károkat okozó konzumerizmus fő eleme. Nem tűnt el teljesen a tervgazdasági modell sem. Az állam által irányított kapitalista gazdasági modell Kínában maradt jelentős, de Szingapúrt is ide lehet sorolni. Ennek szabadabb változata, az oligarcha piacgazdasági modell, amely a posztszovjet államokban erős és kifejezetten Oroszországra jellemző. Itt a legerősebb a politikai és a gazdasági elit összefonódása és a legmagasabb a korrupciós kockázat is.

Ami a kapitalizmus meghaladását illeti: a pénzügyi kockázatok, a szegénység és a környezeti terhek csökkentésének érdekében. Ezért a kortárs gondolkodásban olyan irányzatok ütik fel a fejüket, mint a racionális fogyasztást szorgalmazó tudatos kapitalizmus, a segélyezést szorgalmazó (a Vatikán által is támogatott) befogadó kapitalizmus. Említést érdemel az Öt Tőke modellje, ami szerint a tőke különböző formáit egységesítve (humán, társadalmi, környezeti, pénzügyi, megtermelt javak) kell kialakítani új gazdasági modelleket. A disztrópikus elképzelések szerint viszont a kapitalizmus fejlődése egyrészt elvezet a megfigyelési kapitalizmushoz és ezzel aláássa a demokráciát, másrészt egy túlracionalizált gépet gyárt a fogyasztóból, akit végső soron csak a fogyasztás növelése és a termék birtoklása fog érdekelni.