A mentális betegségek népszerűsége a közösségi médiában

A depresszió, a szorongás, a magány, esetleg a kiégés olyan problémák, amelyekről a legtöbb tinédzser vagy fiatal felnőtt úgy érzi, hogy már megtapasztalta. Ilyenkor a figyelemhiány érzetét keverik össze a felsorolt mentális állapotokkal. Hogy enyhítsenek ezen az érzésen, a közösségi médiához nyúltak: először blogbejegyzéseket hoztak létre, majd esztétikailag a hangulatukat tükröző grafikákat alkottak, napjainkban pedig a TikTok a legfőbb színtere a figyelemre sóvárgóknak. Történelmileg a populáris kultúra részeként, a romantika korstílus megjelenésétől datálható a mentális betegségek romantizálása. Az akkor még ismeretlen, borzalmas betegségek és járványok valósága megjelent a szenvedő főhős karakterisztikájában, aki az agónia ellenére tovább élt és alkotott. A megtört főhős fáradt, sápadt, zilált esztétikája népszerűvé vált a fiatal műkedvelő nők körében, ezért ők is ezeket a külső jegyeket kezdték el másolni. Hasonló mintázatokkal lehetett találkozni a kétezres évek közepétől kezdődően, a mikroblog bumm idején.

A tumblr mikroblog és közösségi oldal lett annak a trendnek a színtere, ahol a felhasználók a depressziónak, a szorongásnak, a magánynak megfelelő, azokat tükröző esztétikai jegyekkel ellátott képeket töltöttek fel. Ekkoriban kezdtek népszerűvé válni az (ál) önsértést hirdető képek is, mint a vágások a karon, letépett körmök, véraláfutások, illetve a szuicid gondolatokkal operáló szövegek. A képek tartalmi lényege jelentéktelenné vált, az üzenet a depresszív összhatáson volt és a mainstream popkultúra meghatározó tematikája lett és vált trendivé – elsősorban fiatal lányoknál, csakúgy, mint a romantika korszakában. A tinédzserek túlreagálva egyes problémákat (elhagyott a barátom: depressziós vagyok, nem küldött ma senki üzenetet: ha meghalnék nem hiányoznék senkinek) a figyelemhiány növekedésével magyarázható. Az elhanyagoltság kollektív érzete közösségformáló erővel bírt, ahol a kimaradástól való félelmet felváltotta a kimaradásból való öröm. A trend követői paradox módon a szomorúságban lelték örömüket, mert így egy közösség tagjainak érezhették magukat. Azonban, mint minden divat, ez is idejét múlta, a fiatalok kinőttek belőle, nem képezte részét a népszerű tartalmaknak az esztétikus depresszió.

A kamaszkori figyelemhiány mellett a fiktív rendellenességek és a Münchausen-szindróma virtuális megjelenéseire lettek figyelmesek az orvosok, melyek valódi mentális rendellenességek kivetülései a digitális világban. Mindkét elnevezés a mentális zavarok egy olyan típusát írja le, amely során az érintett személy szándékosan betegszik meg. Előbbi egy enyhébb mentális betegséget jelöl, mely során a beteg mintákat, teszteket, kórtörténetet hamisít meg vagy megjátssza, szándékosan idézi elő magán a tüneteket. Utóbbi esetében már gyakran előfordul az önsértés, valamint, hogy olyan kezeléseknek és beavatkozásoknak is aláveti az egészséges testét, amivel maradandó károkat okozhat: gyógyszeres kezelés, kemoterápia, magas kockázatú, „életmentő” beavatkozás. Nehéz pontosan detektálni, hogy valóban beteg-e az illető, vagy csak lemásolni, utánozni próbál valamilyen kórt. Az elszenvedői tudatában vannak annak, hogy mit tesznek és hogy milyen egészségügyi állapotban vannak, de nincs kontrolljuk a viselkedésük felett, nem kérnek segítséget, állandó vitában állnak a hiedelmeiket nem alátámasztó családtagokkal, egészségügyi szakemberekkel, következtetésképpen gyakran váltanak orvost és kevés kapcsolatot tartanak a külvilággal. Fontos megállapítani, hogy a fiktív rendelleneség mentális zavaraival küzdők nem hipochonderek, hiszen velük szemben tudják, hogy nem betegek, de azzá akarnak válni. A fiktív mentális rendellenességek javarészt a 30-40 év közötti felnőtteknél mutathatók ki.

A rendellenességnek egy kivetülési formáját is megfigyelték: a meghatalmazás általi Münchausen-szindrómát (Münchausen by proxy). Ez egy rendkívül súlyos és igen ritka bántalmazási forma, ahol a szindrómában szenvedő a vele függőségi viszonyban lévőt (közvetlen hozzátartozó, eltartott, gondozott) diagnosztizálja valamilyen betegség tüneteivel (leggyakoribbak a szorongás, a láz, a hányás-hasmenés) és próbálja meggyógyítani. Ezek alapján szakembereket manipulálnak, fizetnek le vagy zsarolnak meg, hogy kezeljék a „beteget”. A proxy elszenvedői bár szerencsére igen alacsony létszámban vannak, mégis a kiszolgáltatottabbak, a 6 éven aluli gyermekek csoportja. Legismertebb esete Clauddine „Dee Dee” Blanchard volt, aki lányát fiatal korában arra kényszerítette, hogy mozgássérültnek és krónikus betegnek tettesse magát. A kétezres évektől jelent meg a Marc D. Feldman által kitalált Münchausen by Internet (Internet által kiváltott Münchhausen-kór) kifejezés. Az orvos a könnyen online hozzáférhető egészségügyi adatbázisok hatását írta le ezzel, melynek következtében az emberek a legkisebb közérzetváltozás, rosszullét után már a legrosszabbtól kezdtek tartani és egyedi, laikus anamnézist állítottak fel – természetesen hibásan. A mentális zavarok kutatói figyelmesek lettek olyan szülőkre is, akik szintén a szakembereket mellőzve, az online közösségek felé fordultak, valamint arra hivatkoznak, hogy gyermekük egy nagyon ritka betegségben szenved. A digitális világ igen kedvezően hatott ezekre az emberekre, mert ha le is buktak a csalással – ahogyan az a legtöbb esetben kiderült –, akkor is egy új profilt alkotva ismét a nyilvánosság felé fordultak. Egyesek teljesen az online megjátszott, konstruált életük hatása alá kerültek. Eklatáns példa volt erre Belle Gibson esete, aki sikeresen végig járta a mainstream média minden szegletét azzal a fabrikált történettel, hogy agyrákkal diagnosztizálták és mindössze pár hónapja van hátra az életéből. Miután fény derült az igazságra, az ausztrál nő már annyira zavart volt, hogy ő maga sem volt képes megállapítani, hogy mi volt az, amit kitalált és milyen valódi betegsége volt ezalatt az időszak alatt.

A rövid, figyelemalapú alkalmazások terjedésével és a növekvő tartalomgyártókkal a fiatalok egyre jobban úgy érzik, hogy nehezen tudnak kitűnni a tömegből, nem kapnak elég figyelmet. Az instant jutalmazás digitális nemzedéke már nem tud azzal elismerést kiváltani, ha megnyer egy versenyt vagy ha beszámol egy könyvélményről. A tartalomgyártók száma miatt már az sem elég, ha valaki zenés-táncos kontentet csinál vagy valamilyen rövid, humoros szituációt mutat be. Az egyediség szerepe a Z generációban központi téma, de már nem a külső jegyek a leginkább meghatározó elemek, hanem ahogyan az illető viselkedik, amilyen belső tulajdonsággal rendelkezik. Ahogyan a tumblr veszteni kezdett a népszerűségéből, helyét az Instagram és a TikTok trendjei és hashtagei vették át, újra romantizáni kezdték a fiatalok a mentális zavarokat. A trend újbóli szárnyalásához nagy valószínűséggel az is adalék lehetett, hogy egyre több kampány indult a közösségi média felületein a mentális betegségekkel kapcsolatban, hogy azok destigmatizálttá, normalizálttá váljanak. Továbbá popkulturális megjelenítésük is rendszeressé vált, több olyan film, sorozat, zene jelent meg, amelyek a mentális zavarokat tematizálták. Míg korábban a tinédzserek körében az internetes megfélemlítés célpontjává vált az, aki mentális vagy lelki problémáját a világhálón keresztül osztotta meg, addig a Z generáció már egy támogatandó, sőt, nem ritkán menő dologként tekint erre. A korábbi önsértés mellett a bulémia és az anorexia is egy támogatandó, sőt, kívánatos betegséggé váltak. Velük együtt az olyan mentális betegségek, állapotok, mint a depresszió, szkizofrénia, öngyilkosság, Tourette-szindróma, figyelemhiányos hiperaktivitási zavar (ADHD), az obszesszív-kompulzív zavar (OCD), a disszociatív identitás, önazonosság és testképzavar (DID) mind egyéniséget fejeznek ki és egy közösség részeivé lehet válni velük. Szélsőséges esetekben a betegségeket dicsőítik, megszemélyesítik: így a bulémia a Mia, az anorexia az Ana neveket kapták meg, mint önálló személyiségjegyekkel létező entitások. Sőt, fel is osztották a mentális zavarokat trendi és nem trendi kategóriákra is. – a bipoláris zavar ez utóbbi kategóriába esett.

A mediatizált társadalomnak és a generációváltásnak köszönhető, hogy egyre nyíltabban képesek beszélni a fiatalok a problémáikról. Ezeket viszont nem szülőkkel vagy szakértőkkel beszélik meg, hanem a kortársaktól kérnek segítséget. Pozitívnak próbálják beállítani a mentális zavarral való együttélést, illetve elbagatellizálják azt (romantizálás), továbbá az online egészségügyi kalauzokból tájékozódnak (Münchausen by Internet). Ennek pedig több káros mellékhatása is van. Mivel nem szakorvosok, ezért nincsenek tisztában a jelentésbeli különbségekkel, elmossák vagy szinonimaként használják a definíciókat. Így lesznek a pillanatnyi, átmeneti érzésekből mentális zavarok: szomorúságból depresszió, aggódásból szorongás, lustaságból ADHD. Jelenleg az Instagram a #depression 25 millió, az #anxiety 20 millió, a #suicide 8 és félmillió, a #did hashtagekre egymillió találatot hoz. A Gen Z fő platformján, a TikTokon még ennél is meredekebb számokra bukkanhatunk – bár itt a megtekintéseket mutatja a felület: #mentalhealth 41, #mentalhealthmatters 24, #anxiety 16 milliárd, #adhd 13 milliárd, #autism 10 milliárd. A szakértők tapasztalatai alapján, azok az emberek, akik a közösségi felületekre többször is gyártanak tartalmat a saját mentális állapotukról, fogyatékosságukról, a legtöbb esetben csak a figyelemhiány miatt teszik ezt. Tulajdonképpen betegek, csak éppen teljesen más mentális rendellenességgel rendelkeznek, mint amiben szeretnének hinni. A szenvedés szépsége trendi lett, holott, a valóságban semmilyen pozitívummal nem járnak a mentális betegségek.

Mint minden trendből, ebből is lehet anyagi előnyökhöz jutni. A hatalmas nézettségeket kihasználva megjelentek az első mentális egészséghez köthető influenszerek, saját márkás, mentális betegségeket romantizáló ruhadarabok. Nyilvánvalóan, a valódi zavarokkal rendelkező betegek sosem viselnének ilyen pólókat, ahogy egy testi fogyatékkal élő vagy egy rákos beteg sem promotálja előszeretettel az állapotát és az anonim alkoholisták sem iratkoznak fel azért egy YouTube csatornára, hogy ahhoz a közösséghez tartozzanak, amiből a legtöbb problémájuk fakad. A mentális betegségek hamis ábrázolásával, lekicsinylésével a valódi betegek helyzetét nehezítik meg, a szenzációhajhászás elvonja a figyelmet a valódi küzdelmekről, amiket naponta át kell élniük az érintetteknek. A betegségek normalizálása arra késztetheti a valóban betegeket, hogy még inkább magukba zárkózzanak, megpróbálják elnyomni a ráutaló tüneteket, ezzel súlyosbítva a későbbi kezelés és gyógyulás lehetőségét. Szerencsére, egyre több valódi képesítéssel rendelkező szakember is jelen van az online felületeken. Remélhetően a közösségi média természetes korrekciója megváltoztathatja ezt az ártalmas trendet és nem a magasztalás, hanem a szakemberekkel való konzultáció fogja dominálni ezt a teret.