Mi lenne, ha hirtelen harminc-harmincöt évet ugranánk az időben – visszafelé? Ugrálhatnánk persze messzebbre is, csakhogy az számomra történelem. Arra azonban kiválóan emlékszem, hogy gyerekkoromban csak hétvégén ettünk édességet, komolyabb húsféle is csak akkor került az asztalra, gyümölcslevet vagy üdítőt pedig kizárólag sátoros ünnepeken vásároltunk és áhítattal kortyoltuk. Minden másra ott volt a csapvíz. Mielőtt valami hamis nosztalgia fogna el bárkit is: nem volt az jobb világ. Nem sírom vissza az időket, amikor ikerbontásban volt telefonvonalunk az utca túloldalán lakó családdal, ha pedig levelet írtunk egymásnak a barátnőimmel, hosszú napokat várhattunk a válaszra. A kertben könyvvel a kezemben lestem a postást, és nem hittem, hogy eljön az az idő, amikor egy mobiltelefon és a világháló segítségével másodperceken belül bármit bárkivel megbeszélhetek élőszóban, cseten vagy emailben – ahogy kedvem szottyan. Nagyszüleim, ha hosszabb útra indultak a városban, taxit hívtak – ami nem volt sem könnyű, sem olcsó vállalkozás. Mostanában sokat gondolok rájuk, mert bizony, gyakran bosszankodom, ha sürgősen el szeretnék jutni valahova. Ugyanilyen zavarba ejtő időutazásnak élem meg az élelmiszerárak emelkedését: mintha ismét gyerek lennék, amikor édesanyám gondosan megnézte, mi kerülhet a kosárba, és az akkoriban újdonságnak számító gyümölcsös habjoghurt helyett az olcsóbb joghurtot vásároltuk meg, amit az otthon eltett lekvárral ízesítettünk. Pedig nem éltünk rosszul. Tényleg nem. Nyáron meghívólevéllel a vasfüggönyön túlra indultunk: előtte gondosan bevásároltunk, hogy a sóletkonzerveket, tartóstejes dobozokat és befőtteket ne kelljen keményvalutáért megvásárolni Nyugaton. Az aprópénzt egész évben egy perselymalacban gyűjtöttük, abból kaptam meg életem első biciklijét. Nem volt szokatlan dolog akkoriban spórolni, viszont nagyon jól esett erről megfeledkezni kicsit pár évtizedre. Nem nagyon, csak kicsit. De azért jó volt „csak úgy” égve hagyni egy lámpát éjszakára, vagy csupán a hangulat kedvéért. Szerettem megengedni magamnak bárhol, bármikor egy palack üdítőt, amire gyerekkoromban hónapokat vártam, nem beszélve arról, hogy ha úri kedvem úgy tartotta, akármikor foghattam egy taxit. Jó volt hosszan zuhanyozni egy fárasztó nap után, és közben már eszembe sem jutott, hogy annak idején a testvéreimmel bizony ugyanabban a fürdővízben mosakodtunk annak idején. Boldog izgalom töltött el az utóbbi években, ha olykor repülőre szálltam, és immár sosem lapult sóletkonzerv a bőröndömben. Hát, ennek vége.
Igen, meg vagyok riadva, mint mindenki más is: Meg vagyok riadva, mert ha nem is váratlanul, mégis drasztikusan véget ért egy fenntarthatatlan világ. Nem, nincsenek illúzióim. Tényleg véget ért. Ami a rezsivel, az árakkal, a gázzal és egyebekkel történik, mind arról szól, hogy ideje felkészülni. Már, ha sikerül. Az a szerencsés vagy szerencsétlen generáció vagyunk, aki belekóstolhatott a fogyasztói társadalom és az arra épülő civilizáció aranykorába, abba az eszetlenül tékozló, álomszerű világba, mely boldogan élt és felelőtlenül, mondván: „utánam a vízözön”. És most itt van. Elkezdett esni az eső… A vízözön megérkezett. Nehéz feladnunk az ezzel kapcsolatos struccpolitikát: könnyebb másokra mutogatni és bűnösöket keresni, s bár nyilván akadnak, akiket nagyobb súllyal terhel a felelősség a jelen helyzet kialakulása miatt, azért mégis: mindannyian benne vagyunk a kulimászban. Természetesen jóval kisebb az ökológiai lábnyomom, mint egy vegyipari vállalat vezetőjének, de tény, hogy az én apró luxusaim és hatalmas zsák hulladékaim szintén szomorú mementói a fenntarthatatlanságnak. Az, hogy nem irtottam ki tavak, folyók élővilágát, nem jelenti azt, hogy nem vagyok felelős semmiért. Nem, nem én robbantottam ki a háborút, fegyvert sem szállítottam senkinek, nem iparkodtam a zavarosban halászva előnyt kovácsolni emberéleteket semmibe véve. Nem, nincsen közöm súlyos következményekkel járó gazdasági döntésekhez. Nem vagyok hibás a munkanélküliségben sem. De mégis, miért érzem azt, hogy valamit, valahol elrontottam?
Talán mert gondtalan haszonélvezője voltam annak a kényelmes, szép, új világnak, melyet megteremtett magának az emberiség – mintegy pszeudoparadicsomi létet hazudva? Talán mert akarva-akaratlanul mindannyian részt vettünk a modernkori Bábel építkezési munkálataiban, mely most meginogni látszik? Pedig tényleg, tényleg nem akartunk rosszat. Csak egy kicsit gondtalanabb, kényelmesebb világot magunknak és az utókornak. Egy olyan világot, ahol nem kell sorban állni a déli gyümölcsökért: sőt, ahol a gyerekeknek fogalma sincsen, melyik gyümölcs mikor érik, mert bármit, bármelyik évszakban be lehet szerezni a szupermarketekben. Hát, olyan nagy baj ez? Nem tűnt annak. Viszont most, hogy kiderülni látszik az igazság, mély értetlenség foghat el minket: hogy hagyhattuk ezt? Mit rontottunk el? Hol kellett volna megtorpannunk? És tényleg: ha itt a vízözön, van valaki, aki közben az égi sugallatra hallgatott és bárkát épített?
Harminc-harmincöt éve sem volt matyóhímzés az élet. Nem sírtam vissza soha, mégis megérkezett: joggal vagyunk megriadva, hiszen olyan szorgalmasan dolgoztunk, építgettük az életünket, a gyermekeink jövőjét, s akik már nyugdíjasok, annyira bíztak abban, hogy nem kell utolsó éveiket létbizonytalanságban, vállalhatatlanul magas közüzemi díjak miatt aggódva tölteniük. Annyira jó lett volna, ha minden a forgatókönyv szerint megy! De a forgatókönyv alapvetően hibás volt, így most kénytelenek vagyunk rendszerszintű – és világméretű – következményekkel számolni. Hogyne lennénk megriadva! Hogyne lenne nehéz!
Hiszen a bárkaépítés Noénak sem lehetett egyszerű vállalkozás, noha az ószövetségi történet szimbolikus, mégis számos konkrét adatot sorol fel a hatalmas, fenyőfából és nádfonatból megácsolt bárkáról, melyet az immár idős, bibliai években mérve hatszáz esztendős Noé az Úr szavára elkészített. Mindezt a szárazföld kellős közepén, sehol egy árva tavacska, ő mégis gondosan, szurokkal bekenve, tetővel és emeletekkel bajlódva dolgozott, mert bízott az Úr szavában. Noé története azért vált olyannyira közismertté, mert nem csupán a saját irháját mentette, hanem feladata volt. Hivatása és egyben küldetése: megmenteni azt, ami emberileg lehetséges. A legszűkebb sejtet: a családot. Az állatokat – párjukkal. Se többet, se kevesebbet. Alighanem Noé a maga korában köznevetség tárgya lehetett az indokolatlannak tűnő iparkodásával és realitásvesztésével. Ám kiderült: talán a valóság más és más arcát mutatja mindannyiunknak, ám az Igazság egy és ugyanaz. Annak az Egyetlennek az iránymutatását érdemes követni. Szabad megriadni. Szabad fájdalmasat sóhajtani. De nem szabad fókuszt téveszteni.
Nehéz idők jönnek, mert ha eddig nem tudtunk önszántunkból változtatni, most rákényszerít a történelmi és gazdasági szükségszerűség. Jó világot élhettünk meg, sokat dolgoztunk rajta, és most kétségbeejtő gondolat, hogy hány meg hány egzisztencia reccsen meg és sodródik el. Nagyon fáj, ha a szüleimre gondolok, akik egy életen át keményen dolgoztak, és most a villanyszámla miatt aggodalmaskodnak, és azon morfondíroznak, vajon a vasalást vagy a főzést próbálják szorosabbra fogni. Nagyon fáj, ha azokra a fiatalokra gondolok, akik nagy lelkesedéssel és abszolút felkészületlenül léptek a felnőttlétbe. Ugyanis ott, ahol krízishelyzet van, önfegyelemre, kitartásra és odaadásra van szükség, márpedig valahogy pont ezeket felejtettük el megtanítani nekik abban a szép, új világban, mely épp összeomlani készül. Tisztelet a kivételnek. Mert kivétel mindig akad, és ráadásul soha sem késő elkezdeni a változtatást. Egy darabig még el lehet menekülni a változások elől, de nem olyan nagy ez a Földgolyó. Hamarosan egyetlen esély marad a modernkori özönvízen átevickélni: ha nem a változás sodor minket, hanem ha mi irányítjuk a változtatást. Összefogva, egymást segítve. Közösen. Ez persze olyan súlyos áldozatokkal fog járni, melyekre nem is gondoltunk: de talán ez az egyetlen esélyünk a túlélésre. Egy olyan értékrend átmentésére, melyet csaknem elfeledett a rendszer, s mely mégis az egyetlen Igazságra fókuszál. Mi lenne, ha mi is erre fókuszálnánk? Talán a pánik és gyomorgörcs mögött lassan meglátnánk, ki nyújt nekünk kezet a bajban, s ki nyúl felénk segélykérőn. Nehéz idők jönnek, sőt, itt is vannak. De itt vannak azok is, akikkel közösséget formálva összetarthatunk, s így együtt mégis felszínen maradhatunk. Lesz, ami lesz.
Vukovári Panna
