Érhetik-e a fehér embereket rasszista támadások, gyűlölet-bűncselekmények? Kitilthatják-e őket intézményekből vagy lehet-e olyan percepciójuk az őket körülvevő társadalmi struktúráról, hogy abban hátrányosan kezelik őket? Érezhetik-e úgy, hogy más rasszokat folyamatos pozitív diszkriminációban részesítenek velük szemben?
A legegyszerűbb és közkeletű válasz erre, hogy természetesen ez csak egy kitaláció, exrtérmista csoportok ön-viktimizációja, utolsó segélykiáltás az etnikai homogenitás megőrzésének érdekében. Ha tovább haladunk ebben az irányban, megtudhatjuk, hogy az (európai) fehér ember volt az, aki megteremtette a rabszolgaság intézményét, ezzel párhuzamosan más embercsoportok rabigába hajtását. Az imperialista hadjáratok során vagy leigázták vagy kényszermunkára fogták az idegen bennszülött népeket vagy más kontinensekről hurcolták be őket és dolgoztatták végkimerültségig a nem fehér embereket, akikkel szemben rendszeresen fizikai fenyítést alkalmaztak, a nőket pedig megerőszakolták. Egészen a huszadik század második felében szerveződő emberi- és polgárjogi mozgalmakig a leigázottak nem számítottak embernek a többségi társadalom szemében. Akik tagadják, hogy a fehéreket bármilyen hátrányos megkülönböztetés, diszkrimináció érheti, úgy vélik, hogy még napjainkban is érezhető a fehér (férfi) predominancia. Ezekben a társadalmakban a fehér férfiak élveznek szupremáciát, őket követik a fehér nők, majd a színesbőrű férfiak a társadalmi hierarchia legalján pedig a nem fehér nők vannak.
A rasszizmus a különböző rasszokra úgy tekint, mint amelyek sajátos, megváltoztathatatlan, veleszületett és örökletes jellemzőkkel bírnak. Ezek alapján hierarchiát állít fel az emberi fajt alkotó rasszok között és a legitimálja az egyik felsőbbrendűségét szintúgy, mint a másik elnyomását. A történelem során számos példát láthattunk erre a legitimációs technikára és nem egyszer még a tudományok voltak sem kivételek. A fajelmélet mellett például az eugenetika is igyekezett ezt az álláspontot igazolni. Az eugenika a kasztrációban látta a megoldást az egyes fajok génállományának „megtisztítására”, valamint, hogy kiszűrje a deviáns, a normalitástól eltérő egyedek reprodukcióját. A rasszista ideológia a fehér rasszt külön fajként kezeli, de a fehéreken belül is külön kategóriát állít fel és kiváltságosként kezeli azokat, akiknek kiemelkedő fizikális és/vagy mentális értékeket tulajdonít. Az attitűdiális rasszizmusban a más bőrszínűekkel szembeni előítéletek (félelem, undor, tiszteletlenség, lenézés) dominálnak, kialakulásában főleg a szocializáció és a szociokulturális környezet, a közvetlen személyes tapasztalatok játszanak szerepet. Ezek az egyén életében, a tapasztalatszerzés hatására felerősödhetnek és megszilárdulhatnak (ideológiai rasszizmussá fajulhatnak), de teljesen el is tűnhetnek. A rasszizmus-felfogások legújabb formái a második világháború után kialakult szisztematikus rasszizmus megközelítését alkalmazzák. A gondolat szerint a társadalmak fő rendszerei összegészében hibásak és az intézmények, a diskurzusok, a gazdasági berendezkedés, az oktatás, a kultúra mind segítik a rasszizmus újratermelődését. A szisztematikus rasszizmus megközelítésnek az a problémája, hogy – mivel minden struktúrájában és funkciójában is eleve rasszistának nyilvánítanak egy rendszert – nem ad lehetőséget az analitikus megközelítésre, így a következtetések cizelláltabb levonására sem.
A hatvanas évektől kezdődően számos „kritikai”/radikális baloldali társadalomelméleti munka látott napvilágot, mint a kritikai jogi tanulmányok (critical legal studies) és a fordított diszkrimináció (reverse racism) elmélete. Az előbbi lényege, hogy marxista alapokon bírálta a politikai liberalizmust, amely a gyakorlatban képtelen volt tetten érni a társadalomban jelenlévő, büntetőjogi kategóriába nem sorolható rasszista bűncselekményeket. A fogalom első használata hivatalosan 1964-re datálható, az amerikai polgári jogi mozgalmak idejére és olyan intézkedésekre hivatkozva vált közkeletűvé, amelyek hatására elsősorban a fehér (férfiak) jutottak hátrányos helyzetbe a feketékkel szemben. Közismert, hogy fekete munkavállalókat, egyetemi hallgatókat kvóta-rendszer szerint kellett alkalmazni, vagy felvenni az oktatási intézményekbe. A hetvenes évektől kezdődően a pozitív diszkrimináció (affirmative action) eljárása általánossá vált és bár az amerikai Legfelsőbb Bíróság megtiltotta a kvóta-rendszerek alkalmazását, számos ösztöndíj, vagy vállalati pozíció az etnikai diverzitást szem előtt tartva eleve kizárja a fehérek jelentkezését. A fehérek ellen irányuló kirekesztés prekoncepciója tovább élt és formálta a társadalmi közhangulatot a polgári jogi mozgalmak utáni Amerikai Egyesült Államokban is. A Trump-adminisztráció idején a fehér amerikai lakosság 55 százaléka érezte úgy, hogy általánosságban tapasztalható valamilyen formában diszkrimináció a fehérek ellen az USA-ban – az elnökválasztási kampány idején az egykori elnök is előszeretettel hivatkozott erre. Összességében pedig 84 százalékban tapasztalják azt a fehér amerikai lakosok, hogy etnikai hovatartozástól függetlenül jelen van a rasszizmus az országban, az NRP felmérése alapján. A válaszadók a negatív diszkriminációt elsősorban az álláskeresésnél tapasztalták és úgy vélték, más, nem fehér csoportokkal ellentétben ugyanazért a munkáért kevesebb juttatást kapnak, valamint az előléptetésért is többet kell küzdeniük. A felsőoktatási intézményekbe is nehezebben jutnak, de a már felvételt nyert hallgatók számára is sokkal kevesebb ösztöndíj lehetőség van. A Pew Research Center felmérésében is hasonló eredményeket találunk: a megkérdezett fehér lakosok mintegy 48 százaléka adta azt a választ, hogy fehér emberek ellen is létezik valamekkora diszkrimináció. míg 14 százalék gondolta úgy, hogy rengeteg faji diszkriminációval találkoznak a mindennapok során
.
A kutatás kitért a szavazói preferenciák szerinti megoszlás vizsgálatára is. Az eredmények azt mutatták, hogy a Demokrata Párt szavazói inkább látják úgy, hogy a nem fehér etnikai kisebbség tagjait éri több atrocitás. Sorrendben: a feketéket (a válaszadók 71 százaléka szerint), a latinókat (45%), az ázsiaiakat (38%). Ezzel szemben a Republikánus Párt szavazói radikálisan más véleményen vannak. Ők a legnagyobb diszkriminációt a fehérekkel szemben tapasztalják (26%), majd a feketék (17%), az ázsiaiak (14%) és a latinók (12%). A demokrata szavazók szerint a fehérek elleni hátrányos megkülönböztetés szinte elenyésző (4%). Az FBI gyűlölet-bűncselekmény adatbázisában évek óta rendszerezik az ilyen jellegű törvénysértéseket, kategorizálva rasszt, vallási irányultságot, szexuális orientációt, valamint az elkövetők nemét is. 2009-2019 közötti adatsorokat figyelembe véve nem látható szignifikáns eltérés az évek alatt, egyes csoportok ellen elkövetett esetek számában, ha az etnikai megoszlást vesszük figyelembe. Az áldozatok számát átlagolva, fehérek esetén 854, míg feketék esetében 2667 esettel kalkulálhatunk évente. Az említett adatokat összevetve a 2009 előtti táblázatokkal egyértelműen arra a konklúzióra jutunk, hogy a rasszista indíttatású bűncselekmények száma jelentősen csökkent. Az 1999 és 2009 közötti időintervallumban, mind a feketéket, mind a fehéreket érő incidensek száma jóval magasabb volt úgy átlagban, mint egyedi éveket vizsgálva: ebben az időszakban, a fehér áldozatok száma átlagosan 1052 esetet regisztrált, míg a feketékkel szembeni esetek száma 3720 volt. Az egyes esetek nem kizárólag természetes személyeket jelentenek, hanem vállalatok, egyesületek is az áldozatok számához tartoznak. A teljes képhez hozzátartozik, hogy az azonos rasszhoz tartozók is követhetnek/követnek el sérelmeket a saját etnikai csoportjukhoz tartozók irányába, ha más vallásúak, más szexuális orientációval bírnak, és ne feledkezzünk meg a különböző érdekcsoportok, bűnszervezetek közötti rivalizálásokról sem. Jövedelem szempontjából érdekesség lehet, hogy egyaránt az évi 100.000 dolláros összeget meghaladó bevétellel rendelkező csoportból kerülnek azok, akik szerint a legkevesebb és a legtöbb diszkrimináció éri a fehér lakosságot az államokban. Az aktuális amerikai belpolitika törésvonalait jól mutatja, hogy Joe Biden támogatóinak 91%-a gondolja úgy, hogy szisztematikus rasszizmus van az USA-ban, 87% gondolja úgy, hogy a fehérek több előnyhöz jutnak más bőrszínűekkel összevetve. Ennek szöges ellentétjét gondolják a Donald Trumpra voksolt szavazók, akiknek 84%-a érzi azt, hogy a keresztény értékek veszélyben vannak és hogy a fehérek elleni diszkrimináció növekedni fog az elkövetkezendő években.
A polgárjogi mozgalmakkal szinte egyidőben jelent meg a kritikai rasszelmélet (critical race theory), amelynek előzménye a fentebb már említett kritikai jogi elmélet volt. A teória fundamentuma, hogy a rassz nem egy biológiai jellemzők alapján létrehozott természetes kategória az emberek között, hanem egy társadalmi és leginkább kulturális alapokra helyezett mesterséges konstrukció, amely segítségével könnyedén el lehet nyomni a színesbőrű embereket. A jogelmélettel ellentétben, a rasszelmélet képviselői meghaladták a korábbi álláspontot és úgy látják, hogy a jog kiterjesztése szükséges, mert számos esetben segítséget nyújthat a marginalizált csoportoknak, társadalmi – elsősorban faji – kisebbségeknek. Mivel az elmélet képviselői szerint egy emberi faj létezik antropológiai szempontból, ezért az egyes rasszok közötti különbségek és ezáltal a rasszizmus is egy mesterségesen létrehozott állapot. Egyes gondolkodók szerint a bőrszínekkel való megkülönböztetés egy ideológiai indikátorként szolgál. A „fehérség”, mint ideológia mindig a hatalomban lévők által használt eszköz volt annak érdekében, hogy az osztályok közötti harcot fenntartsa, megossza a társadalmat. A fehér ideológia az uralkodók és elnyomók szinonimája, amely az eurocentrizmus és az imperializmus fundamentuma. A kritikai rasszelméletben a hatalom jelképe a fehér identitás. Ebben az interpretációban, nem csak az tartozik a fehérek közé, akinek fehér a bőrszíne, hanem mindenki, aki vezető hatalmi pozícióban van. Hogy egy konkrét példával éljünk: mikor Barack Obama megkezdte elnöki pályafutását, a CRT szemszögéből már nem feketének, hanem az osztályharcos szempontból fehérnek, azaz elnyomónak látták. A kritikai rasszelméletet a szegregáció elősegítésével is vádolják, mert növeli a bűnbakképzést, valamint a tehetetlenség érzését, így a valóban kiszolgáltatott emberek mindig másokra fognak hagyatkozni problémáik megoldásában.
Tehát a kérdés adott: létezik-e fehérek elleni rasszizmus? Az ideológia és az attitűdök értelmében mindenképpen. Minden rassz tagjai között találunk olyanokat, akik többre tartják magukat, mint mások. A fehér felsőbbrendűség mellett találkozhatunk fekete felsőbbrendűséget hirdetőkkel is, fekete szeparatizmussal, vagy a melanin-elmélet támogatóival (A teória szerint a sötét, fekete bőrszín magasabb intellektus és fejlettebb fizikai adottságok jellemzője). Fekete felsőbbrendűséget hirdető csoportok az afrocentrizmus gondolativilága köré építik fel ideológiájukat, tagjai között pedig olyan szerveződéseket találhatunk, mint a Nation of Islam, Nation of Yahwe vagy az Israelite School of Universal Practical Knowledge. Ezek olyan radikális vallási szekták, melyek az Amerikai Egyesült Államok területén találhatóak, de fundamentális elveikhez afrikai és közel-keleti tanításokból merítenek. Távolkelet-Ázsia zárt társadalmai a nyugat-európai és amerikai imperialista, kolonizációs törekvések, valamint a „sárga veszedelemtől” való félelem teremtette meg a fehér-ellenes xenofóbia és rasszizmus alapjait. Az 1900-as évek fordulóján, a Boxerlázadás néven elhíresült felkelés a nyugati befolyásoló erőktől akarta megszabadítani Kínát, mert az ország minden problémáját az ópiumháborútól kezdődően, a kolonizáló fehér embereknek tulajdonították. Napjainkban is találkozhatunk olyan esetekkel, amikor a rasszizmust kategorikusan a fehér emberek tulajdonságának könyvelik el és minden európai, amerikai, vagy ausztrál fehér lakost kategorikusan rasszistának bélyegeznek meg, hiszen mindannyian privilegizált helyzetben és abból az elnyomó, fehér szupremácia által teremtett rendszerből profitálnak, amelyet a leigázott őslakosok és a behurcolt rabszolgák kizsákmányolásából hoztak létre. Mindeközben egyre nagyobb számban találkozhatunk olyan fehér állampolgárokkal, akik valamelyik etnikai kisebbséget támogató mozgalommal szolidárisak, tagjai annak: a Black Lives Matter tüntetések során is rengeteg fehér szimpatizánssal lehetett találkozni. A fehérekkel szembeni rasszista megnyilvánulásokkal az a legnagyobb probléma, hogy elkövetőik gyakran tekintik hivatkozási alapnak, hogy mivel az ő felmenőik szenvedtek kirekesztő, rasszista cselekedetektől, ezért nekik megengedett, hogy más (fehér) embereket támadjanak, verbalizálják gondolataikat és érzelmi alapú érvelésbe kezdenek. Más esetekben azzal védekeznek, hogy csupán a felsőbbrendűséget hirdető trollokkal szemben alkalmazzák saját fegyverüket – kutyaharapást szőrével, ugyebár. Ezek a viták – főleg a tengerentúlon – jobb és bal oldali törésvonalak mentén születnek. Különösen érdekes Sarah Jeong ázsiai-amerikai újságíró esete, aki a The New York Times szerkesztőbizottságának tagja volt. Jeong ugyanis olyan előítéletes, diszkriminatív, rasszista tweeteket tett közzé korábban, amiért bármilyen jobboldali véleményvezért elsodort volna a cancel culture cunamija. Amíg a jobboldali szakértők felháborodásukat fejezték ki a posztokkal kapcsolatban – rávilágítva, hogy ha a fehéreket kicserélték volna fekete, ázsiai vagy zsidó szavakra, akkor hatalmas felháborodást idéztek volna elő – addig a baloldal azzal mentegetőzött, hogy a fehérek elleni sztereotípiák megengedhetőek, mert ők voltak a történelem során domináns helyzetben a többi etnikai kisebbséggel szemben. A fehérek elleni rasszizmus – talán nem meglepő módon – fehér emberektől is származhat. Ilyenkor az egyén sajátos szociokulturális, -gazdasági vagy -emocionális helyzete révén nem tud, nem akar azonosulni a saját etnikumával. Ezek legjellemzőbb esetei, amikor megindul a dzsentrifikáció és felsőosztály, önmagát kulturáltnak és szofisztikáltnak tartó tagjai – esetleg olyanok, akik évtizedek óta egy kerületben, városrészben laknak – élésen bírálni kezdik a másik településről érkező tömegeket. Olyan megoldások is felmerültek, hogy a fehérek ellen irányuló gyűlöletbeszédeket karikatúrának kellene felfogni, mintsem valódi fenyegetéseknek. Nem ritkák a fehérek rovására történő bűnbakkézés extrém esetei sem. Egyesek szerint az emberölésre, pláne genocídiumra buzdító kezdeményezések biztosan csak fehérektől származhatnak, hiszen a fehér ember kezdett agresszív gyarmatosításba és a világháborúkat is fehér emberek idézték elő.
A rasszizmusnak nagyon sok megközelítése van. Valódi többdimenziós probléma, ami egyéni percepciótól kezdve, a társadalmi rendszerek nem megfelelő működésén át, a diszkriminatív jogalkotásig terjedően sokmindent magába foglalhat. Egy biztos: mások lekicsinylése, dehumanizálása, akár démonizálása történelmünk legsötétebb korszakait idézi. Ha pedig bármelyik tábor mögé beállva, megengedőbbek vagyunk bármelyik rasszal szembeni fellépéssel, akkor mi is részesei válunk a közéleti árokásásnak, ami csak tovább növeli a felek közötti kibékíthetetlen ellentéteket.
Szitás Péter
Forrásjegyzék
Calgary Anti-Racism Education: The Myth of Reverse Racism.
Daniel Sabbagh: Is There Such a Thing as “Anti-White Racism”? SciencesPo. 2020.11.16.
FBI: Crime in the United Stated
Hamid Dabashi: White is not a colour – white is an ideology. Al Jazeera. 2021.07.23.
Janice Gassam Asare: The War On Critical Race Theory Continues As Some Call It Anti-White. Forbes. 2021.05.09.
Keith Payne: The Truth about Anti-White Discrimination. Scientific American. 2019. 07.18.
Mark Hay: Anti-White Watch’ Is the Racist Answer to Surging Hate Crimes. The Daily Beast. 2021. 05.11.
Michael Tesler: How The Rise Of White Identity Politics Explains The Fight Over Critical Race Theory. FiveThirtyEight. 2021.08.10.
Peter Wood: Where Did We Get the Idea That Only White People Can Be Racist? National Association of Scholars. 2015. 05.15.
The Economist: Can white people experience racism? 2018.11.18.
Vann R. Newkirk II: The Myth of Reverse Racism. The Atlantic. 2017.08.05.
