A magyarországi keresztényszocializmus egyik legjelentősebb teoretikusa, Giesswein Sándor egy olyan korszakban került a keresztény közélet középpontjába, amikor mind nyilvánvalóbbá váltak az 1867 után berendezkedő polgári társadalom ellentmondásai. Kiderült, hogy a liberális szabadság – mint ahogy azt az irányzat követői vallották – nem jelent általános gyógyírt a társadalom minden problémájára, nem vezet el automatikusan a szabad versenyes kapitalizmus nyomán keletkező vagyoni különbségekből eredő társadalmi feszültségek felszámolódásához.
A liberális társadalompolitika a „laissez faire” elve alapján a szociális kérdés megoldását mindenekelőtt a társadalmi erők szabad játékára kívánta bízni. Teoretikusai számos érvet hoztak fel az állam szociális szerepvállalásának elutasítása mellett. Pulszky Ágost például arra hivatkozott, hogy a társadalmi osztályok közötti szabad verseny megszüntetése kioltaná azokat az erőket, amelyek a munkásságot magasabb társadalmi státusz elérésére ösztönzik. A munkáskérdésről írt, 1890-ben megjelent művében nem tartotta helyesnek, hogy a szociális kérdést „más társadalmi osztályok erejével” – ami alatt minden bizonnyal a gazdasági elit megadóztatásából származó jövedelem szociális célokra való felhasználását értette – oldják meg. Kautz Gyula szintén óva intett az állam gazdasági erejét túlzottan kimerítő állami feladatvállalástól.
A Herbert Spencer szociáldarwinista szemléletmódján nyugvó liberális alapállás a dolgozó osztályok megélhetési problémáinak súlyosbodásához vezetett. Magyarországon az 1870-es években a foglalkoztatottak 75%-a élt mezőgazdaságból, ami 1910-re 67%-ra csökkent, míg az iparból és kereskedelemből élők aránya a legfejlettebb régiókban akár 34-35%-ot is kitett. A társadalmi különbségek markánsan megmutatkoztak a hatalmas vállalkozói, nagybirtokosi vagyonok és a filléres napszámból élő mezőgazdasági munkások, a cselédek, valamint nagyipari munkásság, főként a képzetlenek jövedelmi viszonyai között. A magyarországi munkásviszonyokról a XIX. század végén készült első jelentések nyomorúságos életkörülményekről adtak tanúbizonyságot. A vidékről az ipari központokba vándorló nincstelen parasztságból munkássá váló egzisztenciák egészségtelen munkakörülmények között napi 10-14 órát dolgoztak, sokan közülük ágyrajárókként, vagy a gyárakban kialakított tömegszállásokon húzták meg magukat. Nem volt ritka az éjszakai női, vagy gyermekmunka alkalmazása sem.
Giesswein Sándor egyházi és közéleti pályája tehát egy olyan társadalmi és politikai közegben ívelt felfelé az 1880-90-es évek Magyarországán, ahol a közéleti szereplőknek a munkáskérdésben szinte kötelező volt az állásfoglalás. A jobboldalon, Prohászka Ottokár mellett az elsők között emelt szót a munkásság életkörülményeinek javításáért. Miután 1895-ben beválasztották Győr törvényhatósági bizottságába, nézetei nagyobb nyilvánosságot kaptak, de felismerte azt a lehetőséget is, amit a tömegsajtó a szociális eszmék terjesztésében játszhatott. Cikkeiben ráirányította a figyelmet a dolgozó osztályok helyzetének tarthatatlanságára, az állam szociális kérdéssel kapcsolatos kötelességeire, felszólalt a női és gyermekmunka ellen. A földéhség enyhítését, az agrárproletár családok megélhetésének biztosítását, az agrárius recept szerint földbérlő szövetkezetek létrehozásával vélte megoldhatóknak.
A szociális kérdés megoldatlansága – túl azon, hogy fokozatosan az általános érdeklődés kereszttüzébe került – politikai konzekvenciákkal is járt. A liberalizmust mind a bal, mind pedig a jobboldalon új konkurens ideológiák támadták társadalompolitikai passzivitása miatt. A baloldalon a munkásmozgalom és a polgári radikálisok, míg jobbról az újkonzervatív mozgalom kérdőjelezte meg a liberális társadalompolitika elveit. Az újkonzervatív politikai gondolkodás mindkét ága, az agrárius mozgalom csakúgy, mint a politikai katolicizmusból kinövő keresztényszocializmus a szociálpolitikai szemlélet talajára helyezkedett. Azonban míg az agráriusok elsősorban az agrárnépesség szociális problémáit állították közgazdaságtani ihletettségű politikai gondolkodásuk középpontjába, addig a keresztényszocializmus valláserkölcsi alapokból kiindulva keresett gyógyírt a gyarapodó munkásosztály szociális gondjaira.
A több nyelven beszélő, európai látókörű tudós pap nézeteinek fejlődésére komoly befolyást gyakoroltak a szociális kérdésben elkötelezett európai katolikus gondolkodók. Le Play konzervatív szociológus antiliberális rendszerkritikája, aki a keresztényi szeretetre és az altruizmusra hivatkozva követelte a munkások védelmét, a párizsi kommün hatására katolikus munkásegyleteket szervező De Mun tevékenysége, aki szerint a felsőbb osztályoknak kötelezettségeik vannak a gyengék védelme érdekében. A Rerum novarum megszületésére is hatást kifejtő Wilhelm Emmanuel von Ketteler a megoldást szintén a társadalmi reform mellett a „lelkek reformját” is szavatoló keresztény munkásszervezetek létrehozásában látta. Olaszországban Giuseppe Toniolo a kapitalizmus immoralitásával szemben az osztálybékét hirdette, Don Luigi Sturzo pedig polgármesterként városában segélyező pénztárakat szervezett, szövetkezeteket és hitelintézeteket, községi munkaügyi hivatalt hozott létre. A közeli Bécsben 1897-től Karl Lueger polgármester szintén látványos szociálpolitikai reformokat vezetett be, nézeteit azonban összekötötte az antiszemitizmussal. Giesswein ugyan elismerte Lueger szociális téren tett lépéseinek jelentőségét, azonban a keresztényszocializmussal összeegyeztethetetlennek tartotta a kisebbségellenes uszítást. Példaképének tekintette viszont Manning bíborost, aki szerint keresztényi kötelesség küzdeni a munkások helyzetének javításáért. Politikai gondolkodásának alakulását mindemellett alapvetően meghatározták Aquinói Szent Tamás társadalmi igazságosságra vonatkozó tanai, de tájékozott volt a marxista irodalomban is. Elismerte az általuk felállított lesújtó társadalmi diagnózis indokoltságát, mint ahogyan a munkásság küzdelmének létjogosultságát is helyzetének javítására, de a munkásmozgalom által felkínált forradalmi terápia már teljes mértékben elfogadhatatlan volt számára. A szociáldemokrácia teoretikusait egyesen „szociális kuruzslóknak” tartotta, akik kihasználják a munkások jogos elégedetlenségét.
Giesswein múlhatatlan érdemeket szerzett a szociális igazságosság irányába mutató európai keresztény eszmék magyarországi adaptálásában, a hazai keresztényszocializmus demokrácia felé tájékozódó vonulatának teoretikus megalapozásában. Elméleti munkássága keresztény politikusi tevékenységgel párosult, aminek új lökést adott az 1891-ben napvilágot látott Rerum novarum is. 1897-ben Győrött megalapította az első magyarországi keresztény munkásegyesületet, elnöke lett az 1903-ban létrejött Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetségének, majd 1905-től a Katolikus Néppárt képviselőjeként politizált. A néppárttal történt szakítása után 1910-től az Országos Keresztényszocialista Párt ügyvezető elnökeként, majd elnökeként küzdött elképzelései megvalósításáért.
A keresztényszocializmust egy olyan társadalompolitikai irányzatnak tartotta, amelyik egyedül képes az általa szorgalmazott reformok megvalósításával a társadalmi béke megalapozására. E reformoknak szerinte a társadalmi igazságosság érvényre juttatását kell szolgálnia, amihez a legbiztosabb iránytű a keresztény etika, ezért az egyháznak a „nagytőke embertelenségével szemben a munka védelmét biztosító állammal” karöltve vezető szerepet kell játszania a szociális kérdés megoldásában. Bírálta a „manchesteri kapitalizmust”, a „korlátlan egoizmushoz” vezető liberális gazdaságfilozófiát, együttérzését fejezte ki a rendszer veszteseivel, és figyelmeztetett a megoldatlan problémák potenciális politikai következményeire. A keresztényszocializmus a marxizmus forradalmi megoldásával szemben kínált alternatívát. Giesswein szerint ugyanis a szociáldemokrácia a munkások jogos tiltakozását kihasználva fenyegeti a társadalmi berendezkedés alapjait, amit a munkások keresztény szellemű szervezése képes csak megakadályozni. Nézeteinek egyik leginkább koherens összefoglalása az 1907-ben a Szent István Társulatnál megjelent „Társadalmi problémák és a keresztény világnézet” című munkája.
Ebben a kor legsürgetőbb, megoldásra váró kihívásának a társadalmi kérdést tartja, melynek megválaszolására a materializmus és az idealizmus egyaránt törekszik. Úgy látja, hogy az egykori liberalizmus a materializmussal való egybefonódása következtében „önzéssé silányult”, az etikai elvek kivesztek, a nemzetgazdaságban a „durva egoizmus” vált uralkodóvá, majd ennek társadalmi következményei vezettek el a szocializmus és a materializmus találkozásából megerősödő munkásmozgalomhoz. A keresztényszocializmus és a munkásmozgalom szocializmusa egyaránt az individuális önzés következményeinek felszámolására törekszik, de míg az előbbi a társadalmi igazságosság tartalmát a keresztény etika talaján állva határozza meg, addig a baloldali kollektivizmus szükségszerűen fog elvezetni az „egyén elnyeléséhez”, a személyes szabadságot korlátozó „szélső abszolutizmushoz”. Ezt megelőzendő mielőbb ki kell alakítani a helyes társadalmi berendezkedést, ami a keresztényszocializmus által képviselt individualizmusnak és a szocializmusnak a kombinációjában áll.
A kollektivista materializmus vagyonegyenlőséget hirdet, meg akarja szüntetni a magántulajdont, de Giesswein úgy véli, a vagyonegyenlőség megvalósíthatatlan, „abszolút egyenlőségről csak a demagógok beszélnek”. A magántulajdonhoz, a földi javak élvezetéhez mindenkinek joga van, viszont azzal igazságosan kell élni. A vagyon kötelez: aki tehetős, annak nagyobb részt kell vállalnia a közterhek viseléséből. A társadalmi igazságosság akkor érvényesül, ha az állam figyelembe veszi a vagyoni különbségeket. „Aki nem egyenlő erők mellett egyenlő terheket akar kiróni, vagy nem egyenlő terhek mellett csak egyenlő erőket kíván alkalmazni, az megzavarja a társadalmi egyensúlyt és igazságtalanságot követ el.”
Giesswein a materiális szemléletet háttérbe szorító idealizmustól, a keresztény etikai alapok megerősödésétől várta a szociális feszültségek enyhülését. Meggyőződése volt, hogy a munkás szakszervezetek keresztény alapokra helyezése, a tőke „megkeresztelése” közelebb visz a társadalmi igazságosság eszményéhez. Az 1911-12-es tanévben, a budapesti egyetemen tartott szociális kurzusából készült kötet bevezetőjében így ír a nézetei szerint az individualizmust és szocializmust harmóniába hozó kereszténységről:
„A világon még nem volt és nem is lesz olyan erkölcsi hatalom, amely az egyén és társadalom közti harmóniát úgy meg tudta volna teremteni és fenntartani, mint a kereszténység. (…) A kereszténység individualizmusát az egyéniség megbecsülésében korlátozzák a keresztény szeretet és igazságosság parancsolatai és az ő szocializmusát korlátozza az emberi léleknek istenképűsége és erkölcsi szabadsága. (…) Ezt a harmóniát a keresztény individualizmus és szocializmus között a társadalmi és gazdasági életre alkalmazott és abba bevitt materializmus bontotta meg. (…) Az az erkölcsi és anyagi nyomorúság, melyet a materialisztikus gazdasági rendszer és a nem kevésbé materialisztikus szociáldemokrata propaganda hozott váltotta ki az erkölcsi érzékkel bíró lelkekből azt a törekvést, hogy a gazdasági és társadalmi életben a keresztény etikának, mint a társadalmi igazságosság alapjának megint érvényt szerezzenek. Ezt a törekvést nevezzük röviden keresztény szociális akciónak.”
Giesswein Sándor politikai gondolkodásában a szociális érzékenység a demokrácia irányába mutató politikai reformok követelésével párosult. Nemcsak elismerte a munkásság jogát érdekvédelmi szervezetek létrehozására, de síkra szállt a munkások sztrájkhoz való jogáért is. A sztrájkot nem szerződésszegésnek, hanem jogos önvédelemnek tekintette, mivel – mint érvelt – a munkaadó és munkavállaló szerződése nem egyenlő felek között jön létre, a munkás eleve kiszolgáltatott a túlerővel rendelkező tőkével szemben. Az Országos Keresztényszocialista Párt az egyesülési jog és a sajtószabadság mellett síkra szállt az általános és titkos választójog bevezetéséért is. Giesswein az adócenzushoz kötött a választójogot tűrhetetlennek tartotta, mert a választójog szerinte nem az állam által osztogatott kegy, hanem az egyenesen a természetjogból eredeztethető. „A demokratikus alapon álló választójog feltétele minden szociálpolitikai haladásnak.” – hangsúlyozta egyik 1910-ben elmondott parlamenti beszédében. Azok számára követelt politikai jogokat, akiknek az érdekeit védte, s úgy vélte, a mindenható tőke korlátlan uralma csak a mindenkire kiterjedő választójog megadásával törhető meg.
Giesswein Sándor társadalmi víziója, a keresztény erkölcsön alapuló demokrácia eszméje nem valósulhatott meg. 1923-ban bekövetkezett halálakor azonban már formálódóban volt az a reformkatolikus értelmiség, amelyet a gróf Széchenyi György laptulajdonos és főszerkesztő fogott össze először az 1931-ben elinduló Korunk Szava folyóirat szerzői gárdájában, s amelynek tagjai – miként Giesswein is – feladatuknak tekintették a szociális igazságossághoz és a politikai szabadsághoz vezető utak kimunkálását. Az ekkor induló reformkatolikus értelmiségi mozgalomból kinövő Demokrata Néppárt őt tekintette szellemi elődjének. Szociális és erkölcsi nézetei a kereszténydemokrácia szellemi öröksége.
Kiss Mária Rita
Irodalom:
Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923. Budapest, 1977.
Giesswein Sándor: A keresztény szociális törekvések a társadalmi és gazdasági életben. Stephaneum. 1913.
Giesswein Sándor: A társadalmi problémák és a keresztény világnézet. 1907.
Kiss Mária Rita: Társadalomkritika és társadalompolitikai koncepciók a dualizmus kori Magyarországon. In. Cora Zoltán- Kiss Mária Rita – Olasz Lajos: Fejezetek a magyarországi társadalom- és szociálpolitika történetéből. I. Tanulmányok a kiegyezéstől a rendszerváltásig. Belvedere Meridionale. Szeged, 2020. 27-44.o.
Cora Zoltán- Kiss Mária Rita – Olasz Lajos: Fejezetek a magyarországi társadalom- és szociálpolitika történetéből. II. Szövegek a kiegyezéstől a rendszerváltásig. Belvedere Meridionale. Szeged, 2020.
- Szebeni Géza: Giesswein Sándor keresztényszocializmusa. Magyar Szemle Alapítvány 2016.
Petrás Éva: Giesswein Sándor emlékezete. In. Múltunk Jelene. (Szerk. Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány. 2020. 33-37.o.
Pulszky Ágost: A munkáskérdés. In. Cora Zoltán- Kiss Mária Rita – Olasz Lajos i.m. 105-108.o.
Szolnoky Erzsébet: Szociális igazságosság és keresztény szeretet. Giesswein Sándor a magyar keresztényszociális és kereszténydemokrata gondolkodás megalapozója. Budapest, 2003.
