Magyar kereszténydemokraták tevékenysége a demokratikus emigráció soraiban

A kereszténydemokrácia politikai képviseletére Magyarországon a Demokrata Néppárt működésének 1949-es felfüggesztését követően ugyan negyven éven át nem volt lehetőség, de az emigrációba kényszerült politikusok tevékenysége nyomán éppen ebben az időszakban alakult ki az a nemzetközi kapcsolati és szervezeti háló, amely az újjáalakult KDNP számára 1989 után mintegy természetes kiindulópontul szolgált saját nemzetközi kapcsolatai kiépítéséhez.

Barankovics István, a párt főtitkára egy Rákosi Mátyással történt drámai hangvételű beszélgetést követően[1], 1949. február 2-án felesége, továbbá Jánosi József jezsuita páter és Blaskó Mária írónő társaságában az amerikai követség kocsiján elhagyta az országot. Bécsbe érkezve nyilatkozatot adott a külföldi sajtó és rádiók számára, amelyben bejelentette a DNP munkájának beszüntetését.  Az országban maradt képviselők egy csoportját pedig a berendezkedő kommunista hatalom arra kényszerítette, hogy a párt „politikai bizottsága” nevében mondja ki a DNP megszűnését.[2] Az 1949. február 4-én hozott határozatot az országgyűlés március 10-i ülésén tudomásul vette.[3]

A „fordulat évét”, 1948-at követően magyar demokráciáról már általában véve sem beszélhetünk: a többpártrendszer felszámolása a Magyar Dolgozók Pártja néven 1948 nyarán egyesült két munkáspárt létrejötte után gyors léptekkel haladt előre. 1949 tavaszától kiteljesedni kezdett az „idejét múltnak” nyilvánított politikai intézményrendszer átalakítása is. Az új, kommunista dominanciájú parlament érdemi vita nélkül fogadta el az ország új alkotmányát, amely kimondta, hogy Magyarország népköztársaság, ahol „minden hatalom a dolgozó népé”, de amely tételesen is elutasította a hatalommegosztás montesquieu-i elvét, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás hatalmi ágainak egymástól való elkülönítését. A Magyar Dolgozók Pártja így ténylegesen is egyeduralkodóvá vált és megkezdődhetett Magyarország társadalmának és gazdaságának szovjetizálása.

            A DNP munkájának felfüggesztésével  és a kommunista teljhatalom kialakulásával a magyar kereszténydemokrácia története két szálon haladt tovább: itthon és az emigrációban. Magyarországon intézményes működésre a félelem légkörében egyáltalán nem volt lehetőség: az itthon maradottakra a közéletből való kiiktatás, különböző retorziók, konsturált perek, börtön, internálás, rendőrhatósági felügyelet, mindennapossá váló hatósági zaklatás és állambiztonsági megfigyelés várt.[4]

            A párt vezetőjén kívül – több hullámban – tíz kereszténydemokrata országgyűlési képviselőnek sikerült átlépnie az országhatárt, és többen emigráltak a DNP szimpatizánsai, illetve a társadalmi bázisának tömegét adó Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete – a KALOT – tagjai közül is. Varga László már 1948. november 3-án, Pócza Lajos 1949. január 13-án, Zoltán Pál az ezt követő napokban jutott ki külföldre. Barankovics István emigrálása után, kalandos körülmények között távozott 1949. február 22-én Mézes Miklós vezetésével Babóthy Ferenc, Eszterhás György, Kovács K. Zoltán, Pethe Ferenc, valamint Villányi Miklós. Belső Gyula 1949. március 15-én hagyta el az országot. Az emigráns egykori kereszténydemokrata képviselők közül egy ember Ausztráliában, három fő Nyugat-Európában telepedett le, hárman Kanadában, négyen pedig az Egyesült Államokban találtak második otthonra.[5]

„Emigrációba nem megy az ember, hanem kényszerül.” – írta Barankovics István naplójában az ország elhagyását megelőzően,[6] s ez a megállapítása hűen tükrözi viszonyát az emigrációhoz: gyökereitől és természetes szellemi-kulturális környezetétől elvágva a Magyarországért való tevékenykedés lehetőségének csupán minimális esélyével kellett megbarátkoznia, akárcsak a külföldre menekülő többi kereszténydemokratának és a demokratikus magyar ellenzék sok más tagjának. Azonban a szűk mozgásteret folyamatosan tágítani igyekeztek: az emigráció, mint kényszerű izolációs tapasztalat sokkhatása, majd helyzetük rendeződése után azonnal elkezdtek Magyarország, a magyar demokrácia és a kereszténydemokrácia jövője érdekében politizálni. Egyrészt élénken részt vettek a demokratikus magyar emigráns szervezetek munkájában (Magyar Keresztény Népmozgalom, Magyar Nemzeti Bizottmány), másrészt létrehozták az elnyomott kelet-közép-európai nemzetek emigráns kereszténydemokratáinak szervezetét, a Közép-Európai Kereszténydemokrata Uniót (Christian Democratic Union of Central Europe – CDUCE). Ezeken a fórumokon keresztül lehetőségük volt a világ vezető politikusai és közvéleménye elé tárni a magyarországi eseményeket, és – ha kezdetben csak közvetett módon is – tartani a kapcsolatot az itthon maradottakkal.

A demokratikus magyar emigráns szervezetek közül kiemelkedett a Magyar Nemzeti Bizottmány (Hungarian National Council) szerepe, amelyet az 1947-es emigrációs hullámmal kikerült magyar politikusok alapítottak azzal a céllal, hogy az otthon megkezdett anti-kommunista politikai küzdelmet idegenben folytassák.[7] Az ekkorra már kialakuló hidegháborús világpolitikai helyzetben tevékenységükhöz félhivatalos támogatást kaptak az Amerikai Egyesült Államoktól a Szabad Európa Bizottságon (Committee for a Free Europe) keresztül, az MNB 13 fős Végrehajtó Bizottságára pedig kvázi ellenkormányként tekintettek.[8] Varga Béla, volt házelnökön kívül a Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottságának tagjai közé tartozott Nagy Ferenc volt miniszterelnök és az 1945–1948 közti demokratikus pártok vezetői közül több politikus, köztük – a „Vallás- és Közoktatásügyi Bizottság” vezetőjeként 1951-től – Barankovics István. Az MNB fontosságát mutatja, hogy működését a magyar kommunista állambiztonság kezdettől megfigyelte. Egy megszerzett tagnyilvántartás szerint a volt Demokrata Néppárt politikusai és értelmiségi támogatói környezetéből Babóthy Ferenc, Barankovics István, Belső Gyula, Eszterhás György, Kovács K. Zoltán, Kovrig Béla, Mézes Miklós, Pethe Ferenc, Pócza Lajos, Varga László és Villányi Miklós vettek részt a Bizottmány munkájában s kerültek ily módon is az állambiztonság célkeresztjébe.[9]

Barankovics István még az Egyesült Államokba érkezése és ottani letelepedése előtt, Ausztriából küldte meg Nagy Ferencnek azt az Egységtörekvések és Magyarország című tanulmányát, amelyben Magyarország érdekében sürgette az emigráció egységének megteremtését.[10] Majd 1952-ben, immár az MNB Vallás és Közoktatásügyi Bizottságának vezetőjeként, kidolgozta Az emigráció kultúrpolitikai programja című tervezetét.[11] Ennek bevezetőjében az MNB munkáját a magyar történelem két sikeresnek látott emigrációs tevékenysége – a két világháború közti „bolsevista” és az 1848-as – mellett pozícionálta. Ezek előterében határozta meg az 1947-es demokratikus magyar emigráció kultúrpolitikai feladatait annak érdekében, hogy szintúgy sikeresen termeljen ki és őrizzen meg egy saját ügyében cselekvőképes elitet.[12]

A magyar emigráció politizáló része az 1950-es évek elején már nemcsak abban a tekintetben oszlott meg, hogy csoportjai mikor hagyták el Magyarországot és milyen közjogi elméletet választottak tevékenységük elvi alapjául, hanem abban is, hogyan ítélték meg a Magyarországon és általában Kelet-Közép-Európában zajló eseményeket. Sztálin halála és a Magyarországon Nagy Imre 1953-as kormányra kerülésével elindult „új szakasz” megítélése amerikai külpolitikai változásokat is hozott, s ez a Magyar Nemzeti Bizottmányon belül többféle helyzetértékelést tett lehetővé. Az egyik csoport, felismerve a magyarországi erjedést, sürgette az emigráció eddigi politikájának megváltoztatását, az új magatartás fontos elemei közé sorolva a hazai fejlődés pozitív vonásainak méltánylását, a reformer irányzatok iránti megértést. Mások az emigráció befolyását éppen arra akarták használni, hogy a Rákosi-rendszer megingását annak kívülről megsegített megdöntése irányába mozdítsák el. Egy harmadik csoport pedig kitartott amellett, hogy a hazai ellenállást az emigránsok azzal támogathatják a legjobban, hogy következetesen elutasítják a kommunizmust. Ez utóbbiak közé tartozott Barankovics is, aki 1956 júniusában javasolta a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, hogy az „[i]smételje meg a Végrehajtó Bizottság régebbi ünnepélyes nyilatkozatát, hogy változatlan céljának a magyarság önrendelkezési jogának helyreállítását és szabad magyar választások megtartásának kivívását tekinti.”[13]Az 1956-os forradalom és szabadságharc a kereszténydemokrata emigráció életében is alapvető változást hozott. Az újabb magyar emigrációs hullám kiélezte a magyar emigráción belül már amúgy is meglévő ellentételeket. Kezdetben megfigyelhető volt a törekvés az emigráció eszmei és szervezeti egységének megteremtésére, ezek a kísérletek azonban sorra kudarcot vallottak. Pedig az ötvenhatos emigránsok érkeztével az emigráció politikai színképe alapvetően nem változott meg. Például a Barankovics-féle kereszténydemokrata irányzat felé közülük azok orientálódtak, akik korábban is a reformkatolicizmus, illetve a KALOT és az Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO) munkájában vettek részt.

Még az egység jegyében, 1957. június 28–30-a között Münchenben a Magyar Keresztény Demokrata Unió háromnapos kongresszust rendezett. A kongresszus kijelentette: „Őszintén óhajtjuk, hogy a forradalom után menekült és esztendők óta külföldön élő közéleti vezetők között megértés és hatékony, közös munkára alkalmas jó viszony alakuljon ki. Őszintén kívánjuk, hogy a régi emigrációnak a tagjai, akik a forradalom eszméit magukénak vallják, tudásukkal és tapasztalatukkal segíthessék az új emigráció hivatott vezetőit.” Végül megállapítják: „A forradalom elsodorta a nemzet emigrációs képviseletére vonatkozó különféle jogfolytonossági elméleteket. Új nemzeti képviselet kialakítására van szükség az emigrációban.”[14]

 Az egységbe tagozódás helyett azonban ötvenhatos emigránsok 1957. január 5-én Strasbourgban létrehozták a Magyar Forradalmi Tanácsot. A Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottságában Nagy Ferenc volt az, aki melléjük állt és azt sürgette, hogy a Bizottmány vállalja a forradalmi követeléseket és működjön együtt a Forradalmi Tanáccsal. Többen azonban kétségbe vonták a Bizottmány további létjogosultságát. Ebben a helyzetben foglalta össze a müncheni kongresszus üzenetével összhangban Barankovics azt, amit Az ún. nemzeti képviselet kérdéséről, vagyis az egységes magyar demokratikus emigráció szükségességéről gondolt.[15]

Írásában a régi és az új politikai emigráció egységes fellépését sürgette, amely a „magyar kérdést” vizsgáló testületek irányába is fontos üzenettel szolgálhatott volna, és kiállt a Magyar Nemzeti Bizottmány fenntartásának szükségessége mellett:

„A forradalom és a szabadságharc tragédiája után is változatlanul szükség van egy olyan emigráns politikai testületre, amely az önrendelkezési jogától megfosztott magyar nemzet érdekeinek szószólója a szabad világban. Ezt a szerepet éveken át a Magyar Nemzeti Bizottmány, illetve annak Végrehajtó Bizottsága töltötte be.

A forradalom és a szabadságharc idején és után közel 200 000 honfitársunk lépte át a nyugati és déli magyar határt. Történetünk egyik legnagyobb exodusának voltunk tanúi. Ennek az exodusnak jelentőségét emelte, hogy a honi fiatalabb értelmiségnek ily nagy hányada egy tömegben még sohasem emigrált, és a honi értelmiségiek 1945 utáni emigrációnknak sem tették ki ilyen nagy hányadát.

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az emigráció ilyen megváltozása után a Magyar Nemzeti Bizottmány nem töltheti be az elnémított nemzet szószólójának szerepét régi formájában és összetételében. Nem volt kétséges, hogy olyan testületre van szükség, amelyben a régi és az új emigráció együttműködik. […]

A forradalom után az egység jelentőségének tudatában kerestük a helyes megoldást.”

– foglalta össze a Magyar Nemzeti Bizottmány forradalom idején és a szabadságharc leverése utáni tevékenységét Barankovics.

A Magyar Nemzeti Bizottmány bomlási folyamatát azonban nem állíthatta meg, az az újraszerveződő kommunista politikai rendőrség emigráció bomlasztására irányuló akcióinak hatására is szétesett és 1957 végén befejezte működését.

Ezután Barankovics érdeklődése egyre inkább a politikaelméleti és egyházi vonatkozású kérdések irányába fordult és emigrációs munkássága saját és mások ilyen irányú műveinek megjelentetésével is hatást gyakorolt az itthoni és emigrációs ellenzéki erőkre.[16]

Barankovics mellett a kereszténydemokrata emigráció minden bizonnyal egyik legagilisabb tagja dr. Varga László, a DNP egykori országgyűlési képviselője és jogásza volt. Ő New Yorkban a Szabad Európa Bizottság tájékoztatási osztályának munkatársaként központi szerepet játszott az emigráns szervezetek munkájának koordinálásában. Varga állította össze – Eckhardt Tiborral – például azt az ENSZ szociális és gazdasági tanácsa ad hoc bizottsága számára készített 76 oldalas memorandumot, amely a magyarországi kényszermunkatáborokról nyújtott tájékoztatást. A memorandum a Magyar Nemzeti Bizottmány kiadásában meg is jelent New York-ban.[17] 1953-ben Varga részt vett a Szabad Magyar Jogászok Világszövetségének megalakításában – később hosszú időn át a szervezet elnöke lett –, amely számos konferenciát rendezett a magyarországi helyzettel kapcsolatban. Az 1956-os forradalom napjaiban a Nagy Imre kormány elismeréséért küzdött az ENSZ-ben, később pedig azt próbálta megakadályozni, hogy a nemzetközi szervezet levegye napirendjéről a magyar kérdést.[18]

A többi emigráns kereszténydemokrata politikus közül kiemelkedő volt Kovács K. Zoltán szerepe, aki 1951-től a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségében dolgozott, s egyre nagyobb jelentőségre tett szert az az értékközvetítő és mediátori munka, amelyet évtizedeken át végzett.A külföldre menekült kereszténydemokrata pártvezetők kezdettől fogva törekedtek arra is, hogy a térség menekült pártjai között szorosabb együttműködés alakuljon ki. Előzetes tárgyalások után, amelyek a lengyel, a csehszlovák és a magyar kereszténydemokraták között folytak, 1950. július 26-án így alakult meg New Yorkban a Közép-Európai Kereszténydemokrata Unió (CDUCE). Ennek létrehozásától azt remélték, hogy közös fellépéssel szavaiknak, nyilatkozataiknak nagyobb súlyt tudnak adni. A CDUCE alapító tagjai voltak: Adolf Prohazka (Csehszlovákia), Karol Popieł (Lengyelország), Edward Stukel (Lettország), Kazys Pakstas (Litvánia), dr. Varga László (Magyarország), dr. Miha Krek (Jugoszlávia). Az elnök Közi Horváth József, majd 1958-tól haláláig Barankovics István lett. A CDUCE aktivitásának csúcspontja az 1950–60-as évekre esett. Az 1950-es évek elején kapcsolatokat építettek ki a nyugat-európai, a dél-amerikai kereszténydemokrata pártok és a CDUCE között. A szervezet egyébként teljes jogú tagja volt a Kereszténydemokrata Internacionálénak is. Ismételten rendeztek csúcstalálkozókat, kongresszusokat, és rengeteg információs anyagot adtak ki és terjesztettek világszerte. A CDUCE-nek az idők folyamán állandó képviselete lett Európában a nyugat-európai kereszténydemokrata pártokat tömörítő EUCD brüsszeli központjában, így szorosabbá vált a szervezet és a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok kapcsolata is. A CDUCE tagszervezetei kapcsolatot tartottak fenn saját országukkal és azok kereszténydemokrata erőivel is, így nagy szerepet tudtak játszani a szocialista rendszerek összeomlása után a térség kereszténydemokrata pártjainak újjászervezésében.[19] A CDUCE a volt szocialista országok területén elsőként Budapesten tartotta közgyűlését 1990 márciusában, amelyen megválasztotta vezetőségét dr. Karcsay Sándor elnökkel és Jan Čarnogurský főtitkárral az élen. A CDUCE titkársága ezután Pozsonyba helyezte át működését. 1992-ben, miután az újraalapított kereszténydemokrata pártok legalizálódtak hazájukban, az EUCD sorban felvette azokat rendes tagjai sorába. Ezzel a CDUCE betöltötte hivatását és beszüntette működését.[20] 1989. szeptember 30-án a Kereszténydemokrata Néppárt országos gyűlést tartott, amely hosszabb előkészítő munka után ekkor választotta meg első alapszabályszerű vezetőségét, s ezzel új korszak kezdődött el a magyar kereszténydemokrácia történetében. A gyűlésen többen külföldről is érkeztek. A nyugati szervezetek részéről érkezett: Hanja May-Weggen, az Európai Parlament kereszténydemokrata frakciójának holland alelnöke; Wim van Velzen, a holland Kereszténydemokrata Párt (CDA) elnöke; továbbá Jacques Lefevre, a belga Keresztény Szociális Párt főtitkára; Klaus Franke, a bonni parlament CDU-s képviselője; Otto Wiesheu, a bajor parlament tagja, a Hanns Seidel Alapítvány ügyvezetője és Michael Ikrath, az osztrák nemzetgyűlés néppárti tagja. Lengyelországból, a Szolidaritás képviseletében jelen volt Jacob Moskwa és Marek Holubicki a Katolikus Munkapárt küldötteként. A DNP emigráns képviselői közül megjelent Kovács K. Zoltán Münchenből, Mézes Miklós Kanadából és Varga László New Yorkból. A KDNP újjáalakulása körül tehát Nyugat-Európából és az emigrációból is sokan bábáskodtak és megszületését történelmi elégtételként és sikerként értékelték. A Demokrata Néppárt örökébe lépő KDNP joggal számíthatott azokra a kapcsolatokra is, amelyek az egykori DNP-s képviselők emigrációs tevékenysége révén épültek ki: az emigráns kereszténydemokraták várakozási horizontján éppúgy a szovjet rendszer megszűnése és egy demokratikus Magyarországon feléledő új kereszténydemokrata párt állt, mint az itthon maradottakén, és a rendszerváltozás szelét érzékelve az 1980-as években a nemzetközi kapcsolatok is megélénkültek.

Összegezve elmondható, hogy 1949 és 1989 között a magyar kereszténydemokrata emigráció olyan hídszerepet tudott betölteni, amely egyrészt a Demokrata Néppárt történeti tradícióját, másrészt az európai kereszténydemokrata hagyományt sikeresen össze tudta kötni a magyarországi kezdeményezésekkel, és így az összeérő magyarországi és külhoni szálak a rendszerváltozáskor hozzájárultak ahhoz, hogy az újjáalakuló Kereszténydemokrata Néppárt pártidentitásában a Demokrata Néppárt mint történeti legitimációs alap, a nyugat-európai kereszténydemokrata pártokkal való kapcsolat pedig mint európai minta szerepelhessen.

                                                                                                                        Petrás Éva