A mindössze nyolc éve használatos kifejezés, amit elsősorban történészek és politológusok használnak, azt a helyzetet hivatott leírni, amikor egy regnáló hatalomban félelmet kelt egy felemelkedőben lévő vetélytárs, és a hegemónia elvesztésétől való félelem egy olyan dinamikát indít el, ami háborúhoz vezet. Thuküdidész, az egyik első történetíró, egy könyvben dolgozta fel a Peloponésszoszi-háború történetét. A szuperhatalom Spártában félelmet keltett Athén megerősödése, és ez elkerülhetetlenné tette a háborút. 2012-ben ezt az elméletet aktualizálta egy amerikai történész, hogy leírja az USA és Kína közötti helyzetet. Graham T. Allison, a kifejezést először használó történész, egy kutatócsoporttal közösen 16 hasonló szituációt vizsgált meg a történelemben, és azt találták, hogy ezek 12 esetben háborúhoz vezettek. A felemelkedő Kína már háborúban is áll a hegemón Egyesült Államokkal, legalábbis információs, kereskedelmi és diplomáciai háborúban, de a kérdés az, hogy megelőzhető-e, hogy a két ország beleessen Thuküdidész csapdájába, és a rivalizálás egy igazi háborúhoz vezessen. A két fél közötti rivalizálás fő terepe már jópár éve a Dél-kínai tenger.
A Dél-kínai tenger
A Dél-kínai tenger a Csendes-óceán nyugati részének egy marginális tengere, Hong Kongtól, Taiwantól és Dél-Kínától délre, Vietnám és a Fülöp-szigetek között, Malajziától, Indonéziától pedig északra hullámzik. Évszázadokon keresztül elsősorban a gazdag halállománya miatt felkeresett tenger, az elmúlt évtizedekben a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalává vált. Kína teljes kereskedelmének 40 százaléka hajózik keresztül ezen a tengeren, és a világ hajókereskedelmének pedig az egy harmada használja ezt az útvonalat. A kínai hajók a tengeren délre, majd nyugatra hajózva jutnak el a Malaka-szoroshoz, amin átkelve az Indiai-óceánra érkeznek, és onnan folytatják az útjukat az árukkal megrakott hajók Európába, illetve jutnak el Afrikába és a Közel-Keletre, ahonnan a kínai gazdaság számára létfontosságú nyersanyagokat és energiahordozókat szállítanak vissza az anyaországba. A gazdag halállomány, és a fontos kereskedelmi útvonal mellett még kívánatosabbá teszi a területet, hogy a 70-es évektől tudott, hogy nagy gáz- és kőolaj-mezők vannak a tenger fenekén, aminek kitermelése hatalmas nyereséget és gazdasági hajtóerőt jelentene a kitermelő országnak.
Ki akarja a tengert?
Az előbb említett fontos szempontok mellett, egy világpolitikai ambícióktól fűtött Kínának, nemzetbiztonsági és geopolitikai okokból is elengedhetetlen az országhoz ennyire közel fekvő és ennyire fontos terület teljes ellenőrzése. Ennek megfelelően, a „kilenc szaggatott vonal” néven ismert kínai térképre hivatkozva a tenger kilenc tizedét követeli magának. Az 1930-ban készített térképen, kilenc elnagyoltan megrajzolt vonal jelzi, hogy szinte a teljes tenger Kínához tartozik. Emellett még hat, a tengerrel határos országnak is (Taiwan, Vietnám, Fülöp-szigetek, Indonézia, Malajzia és Brunei) vannak területei követelései, így azok kiegészülve a kínai követelésekkel rengeteg érdekellentétet és feszültséget eredményeznek a régióban.
A Csendes-óceán túlpartján fekvő Amerikának természetesen nincsenek területi követelései, kereskedelmileg sem annyira fontos neki ez az útvonal, de világhatalmi pozíciójának a fenntartásához fontos, hogy a jelenlegi helyzet ne változzon, és így sakkban tudja tartani a feltörekvő Kínát. Az USA jelenleg a haditengerészeti jelenlét mellett, Kínával ellentétes érdekű országokkal próbál meg szövetségi kapcsolatokat kiépíteni, hogy megakadályozza Kínát annak stratégiai céljának elérésében. Az Egyesült Államok Fülöp-szigetekkel és Vietnámmal közös tengeri gyakorlatokon vesz részt, rendszeresen tart hadgyakorlatokat, amiket a „hajózás szabadsága” (freedom of navigation) névvel illet, és közelről figyeli a Dél-kínai tengeren zajló fejleményeket.
Kié a tenger?
Míg a földrajzi határok szilárdak, (persze nem minden esetben), addig a tengeri határok sokkal képlékenyebbek. Jelenleg az ENSZ 1982-ben, Montego Bay-ben között megállapodása van érvényben, amiben megpróbálták jogilag szabályozni a tengerek hovatartozásának kérdését. Az országok tengerpartjától tengeri mérföldben számítva különböző zónákat hoztak létre, és a legkülső zónán túl fekvő vizeket pedig nemzetközi vizeknek nyilvánították, ami fölött senki sem gyakorolhat kontrollt. Az egyezmény értelmében a parttól 12 tengeri mérföldre (22 kilométerre) eső terület az adott országhoz tartozik, de a partoktól egy 200 tengeri mérföldes (370 kilométer) zóna az ország kizárólagos gazdasági területe, ami még tovább terjedhet (350 tengeri mérföld), amennyiben a kontinentális talapzat (kis mélységű, kis lejtésű tenger alatti terület) tovább nyúlik. Ennek a meghatározása nem könnyű a Dél-kínai tengeren, ahol szigetek és zátonyok nehezítik a határok megállapításának a kérdését.
Erre az egyezményre hivatkoznak a régió „kisebb” országai, és elsősorban Vietnám és a Fülöp-szigetek járna jól a nemzetközi egyezmény alapján. Természetesen ezek a követelések szinte teljes átfedésben vannak Kína „kilenc szaggatott vonal” elképzelésével.
Szigetek, vagy sem?
A Dél-kínai tengeren két nagyobb szigetcsoport van, a Paracel-szigetek és a Spratly-szigetek. Jogi értelemben nem számítanak szigetnek, mert ahhoz az emberi élet fenntartásához szükséges adottságokkal kellene rendelkezniük. A két szigetcsoport csak kisebb-nagyobb korallszigetekből, atollokból, korallzátonyokból és homokzátonyokból áll. A jogi szempont azért fontos, mert a szigetekre is vonatkozik a tengerjogi egyezmény, így aki egy szigetet birtokolna a vitatott tengeren, az jogosan követelhetné a 370 kilométeres kizárólagos gazdasági területét a sziget körül. Ennek megfelelően az elmúlt hat évtizedben egyre nagyobb harc alakult ki a szigetek birtoklásáért. Ezek a harcok sokszor csak jogi és diplomáciai síkon zajlottak, de ezeknél valamivel célravezetőbb eszköznek tűnik a szigetecskék elfoglalása.
A Paracel-szigeteket Kína és Vietnám követeli magának, a Spratly-szigeteken Kína mellett a Fülöp-szigetek, Vietnám, Tajvan, Malajzia és Brunei is foglalt el területeket. Bár a szigetek adottságai sokkal inkább kedveznének a Maldív-szigetekhez hasonló luxus turista üdülőknek, de Malajzia kivételével mindegyik ország a szigetek stratégiai helyzetét próbálja kiaknázni, és tengerészeti bázisokat hoz létre. Az elmúlt években a korallszigetek elfoglalása és militarizálása miatt forr egyre inkább a víz ezen a területen. Ebben a harcban Kína messze megelőzi a vetélytársait.
Mesterséges szigetek
Eleinte csak egy helyőrséget telepítettek a szigetekre, de az elmúlt évtizedben a korallzátonyok mesterséges erődítményekké alakultak.
Egy mesterséges sziget megépítéséhez először is egy masszív alapra van szükség, esetünkben a korallzátonyok és homokpadok biztosítják ezt. Utána hatalmas kotróhajók érkeznek a területre, ahol a hajóból hosszú csöveken keresztül felszippantják a homokot, köveket a tenger aljáról, majd ugyanezek a hajók a korallszigetekre szórják ki a törmeléket. Miután felduzzasztották a szigeteket, megkezdődhet az infrastruktúra kiépítése. Kína előrébb jár a többi országnál a fejlesztésekben, és megfelelően masszívnak bizonyultak az eddigi szigetei, de jól mutatja a feladat nehézségét, hogy egyes források szerint a vietnámi törekvéseket az óceán és egy tájfun közös ereje egyszerűen elmosta. A mesterséges szigeteket haditengerészeti bázisokká lehet alakítani (Kína elől jár ebben), mélytengeri kikötőkkel; a repülőgép kifutó pályáknak köszönhetően pedig elsüllyeszthetetlen repülőgép hordozókká válnak a szigetek. Ez különösen fontos Kína számára, mert a repülőgép hordozók tekintetében le vannak maradva az USA-tól, és egy esetleges konfliktus esetén nagyon fontos stratégiai pontok lehetnek ezek a bázisok.
Aki a két szigetcsoportot ellenőrizni tudja, az nagy lépést tesz az egész tenger feletti kontroll megszerzéséhez. Kína folyamatosan terjeszkedik, a többi ország megpróbál vele lépést tartani (nem tud), az USA pedig diplomáciai lépésekkel és szankciókkal, haditengerészeti felvonulásokkal és a szövetségi rendszerének kiépítésével próbálja Kínát sakkban tartani.
A Paracel-szigetek
A Paracel-szigetek egy körülbelül 130 korallszigetből és korallzátonyból álló szigetcsoport, ami Kína legdélibb pontjától, a Hainan szigettől 300 kilométerre (162 tengeri mérföldre) és a vietnámi partoktól, pontosabban Danang kikötőjétől 370 kilométerre, a Dél-kínai tengerben található. A tengerből alig pár méterre kiemelkedő szigetek és a tenger szintje alatt meghúzódó zátonyok mindig lakatlanok voltak és sokáig kizárólag a vietnámi és kínai halászok körében voltak népszerűek a gazdag halállomány miatt. Bár Vietnám és Kína is régi birodalmi időkre hivatkozva tart igényt a szigetcsoportra, a Paracel-szigeteket először a franciák foglalták el 1930 körül, és telepítettek egy 100 fős garnizont (helyőrséget) az egyik szigetre, hogy Indokína gyarmatuk védelmét a tenger felől is megerősítsék. Néhány évvel később, a japánok ellen harc nélkül feladták a szigetet, de a vesztes világháború után a japánok is elvonultak és az 50-es években a szigetcsoport egyik felét Kína, a másikat Dél-Vietnám foglalta el. A 70-es években, amikor Vietnám az észak és dél között dúló háborúval volt elfoglalva, Kína egy gyors hadművelettel elfoglalta az egész szigetcsoportot.
Ezek után Kína folyamatosan növelte a jelenlétét a szigeteken és egyre több infrastrukturális fejlesztést hajtott végre. Az egykor csak teknősök és vízimadarak által benépesített szigeten a halásztelepek mellett egyre komolyabb tengerészeti és légi infrastruktúrát építettek ki. A szigetcsoport legnagyobb tagja, a 2 négyzetkilométeres Woody Island, a szigetcsoport központja lett. 1990-ben egy nagyobb gépeket is fogadni tudó, 2700 méter hosszú repülő kifutópályát építettek, ami jócskán belenyúlik a tengerbe. Emellett két 5000 tonnás hajókat is fogadni tudó kikötő is van a szigeten. Ivóvíz nincsen, így azt hajón kell odajuttatni, de azóta már egy a sósvizet ivóvízzé alakító üzemet is építettek a kínaiak.
Jelenleg mintegy 1000 fő tartózkodik állandóan a szigeten. Ők többségében halászok, hivatalnokok és katonák. A szórakoztatásukról sem feledkezett meg a kínai kormány, két múzeum, egy mozi, boltok és egy iskola is van a szigeten.
Spratly szigetek
A szigetcsoport a Dél-kínai tenger déli részén, Fülöp-szigetek, Malajzia és Dél-Vietnám között terül el. Hasonlóan a Paracel-szigetekhez, ez a szigetcsoport is főleg korallzátonyokból, atollokból és homokpadokból áll. Régebben veszélyes területknek is hívták (Dangerous ground), mert a zátonyok és homokpadok sokszor hirtelen emelkedtek ki az 1000 méter mély vízből, ezzel nagyon veszélyessé tették a hajózást. A szigetcsoport hovatartozása hasonlóan alakult a Paracel-szigetekéhez, régi kínai és vietnámi térképeken is rajta voltak, de senki nem érdekelt komolyabban. A 20. században előbb a franciáké, majd a japánoké volt egy rövid ideig, aztán a 60-as években egy fülöp-szigeteki kalandor foglalta el, és kikiáltotta a Freedomland nevű országot, de a senki által el nem ismert „ország” rövid életű volt. Ezután egyre élénkebb lett az érdeklődés a szigetek iránt. A Paracel-szigetekkel szemben, itt még bonyolultabb helyzet alakult ki, mert hat ország is magáénak követeli a területet. Természetesen Kína az egyik jelentkező, hiszen a szigetek a „kilenc szaggatott vonal” által kijelölt területen belül fekszik. A földrajzi közelsége miatt Malajzia, Fülöp-szigetek és Vietnám is úgy gondolja, hogy hozzájuk tartoznak a szigetek. Mellettük még Taiwan és Brunei is bejelentkezett. Természetesen, hogy a követelésüknek nagyobb súlyt adjanak, mindenki komoly fejlesztéseket hajt végre a korallzátonyokon, amiben sajnos természetvédelmi szempontok nincsenek a prioritások között. Ez a kép, amin a Kína által elfoglalt Fiery cross reef látható, jól mutatja, hogy mit lehet kihozni egy korallzátonyból.
Mit hoz a jövő?
Az angolszász sajtó szinte napi szinten számol be a térségben zajló eseményekről. Augusztus végén Kína ballisztikus rakétákat lőtt ki a térségben, amit az USA elleni figyelmeztetésnek szánt, miközben amerikai hadihajók haladtak el a Paracel-szigetek között, amit Kína provokációnak tartott. Pár nappal korábban Trump amerikai elnök 24 kínai céget tett feketelistára, mindegyik cég a mesterséges szigetek építésében vesz részt. A katonai főlénye és erős szövetségi rendszere miatt egyelőre a mérleg nyelve az amerikaiak felé billen, de az idő Kínának kedvez. Mi csak reménykedni tudunk benne, hogy sikerül-e elkerülni Thuküdidész csapdáját, és a feltörekvő Kína és a világhatalmi vezető Egyesült Államok békésen tudja-e megoldani a világpolitikai változásokat.
Papp Gergely
Források iit és itt és itt és itt és itt és itt és itt és itt
