A társadalomformáló technológiák fogadtatása a történelemben 4: így gondolkodnak a ludditák

A fennmaradt hiedelmekkel ellentétben, a ludditák nem egyszerű technofóbok voltak, akik elutasítottak minden fejlődést, sokkal inkább próbálták megérteni azt és annak az emberiségre gyakorolt hatásait. Mint minden mozgalomban, itt is találkozhatunk radikális elemekkel, vandalizmussal, de tevékenységük nem csupán ebben merült ki. A ludditák azt akarták megérteni, hogy milyen hatásai lehetnek az innovációknak, legyen az ipari, közlekedési vagy a közvetlen élettér megváltozását szolgáló eszközök. A generatív intelligencia hirtelen jött lehetőségeivel és népszerűségével egyértelműen egy új technológiai korszakba lépünk át. Épp ezért lehet fontos visszanyúlni a „géprombolók” hagyatékához és megérteni azt, hogy mit jelent a 21. században az új technológiák kritikátlan befogadása.

A meg nem értett luddizmus

A luddizmus történelmi félreértelmezését jól mutatja, hogy már az története sem egyértelmű. Az első kötöttáru készítő gépek megjelenése a 17. század végén, Angliában, már heves ellenérzéseket váltott ki a munkásokból, mert nem értették a technológia működését. Az elnevezés legvalószínűbb eredete az lehetett, hogy 1779-ben, az brit ipari forradalom idején, egy bizonyos Ned Ludd vezette textilipari dolgozók összetörtek néhány szövőgépet. Tették mindezt azért, mert az addig őket foglalkoztató textilipar egyre több gőz hajtású gépet kezdett használni, ami sokkal hatékonyabb volt és veszélyeztette a munkások megélhetését.

A történet a folklór részévé vált és innentől minden géprombolást Luddnak és követőinek, vagyis a ludditáknak tulajdonítottak. Küzdelmük a gépesítés ellen szimbólummá vált a későbbi generációk számára és a fejlődést elítélők reprezentánsai lettek mind a technofóbia berkein kívül és belül. Érdemes azonban jobban a ludditák romboló hajlama mögé nézni és megérteni, milyen folyamatok zajlottak le az 1800-as évek első évtizedeiben. Az elterjedt vélekedéssel szemben nem voltak általában véve gépek ellen. A gépesítés kezdetén még nem gyártulajdonosi rendszer alakult ki, hanem egy-egy tulajdonosnak volt néhány gépe. Ráadásul nem kizárólag az új szövő- és fonógépeket célozták meg, hanem a már régóta használatban lévő, a gyártáshoz szükséges berendezéseket is. Így álhatott fel az a furcsa helyzet, hogy bizonyos gépekhez nem nyúltak: csak olyan tulajdonosok masináit tették tönkre, akik rossz körülmények között, alacsony bérért dolgoztattak. A célnélküliséget sem lehet egyöntetűen ráhúzni a mozgalomra, hiszen a géprombolásokkal akarták felhívni a figyelmet az egyre rosszabb munkakörülményekre. Az első ludditák az akkor politikai értelemben még nem létező munkásosztály előrelátó cselekvését testesítették meg a tőkésekkel szemben. Az eredeti luddista mozgalom negyed évszázadot sem élt meg a kormány és a géptulajdonosok hathatós együttműködésének köszönhetően. Így az utolsó rebellió 1817-re datálható, de annak is inkább a napóleoni háborút követő elszegényedés és éhínség volt a kiváltó oka.

Modern értelmezések – a neo-ludditák

Mintegy 200 évvel később az utolsó jelentős tevékenységük után, a ludditák története a többség számára inkább egyfajta morális értelmezésként szolgál. Az ember nem tud mit csinálni, hogy megakadályozza a fejlődés menetét és teljes egészében nem is tudja kivonni magát a változások hatásaiból. Mégis akadnak olyanok, akik a gyors technológiai változásokat nem tartják helyesnek. Ők a neo-ludditák, akik elsősorban már úgy határozzák meg magukat, mint a passzív ellenállás megtestesítői a fogyasztóközpontú digitális világban. Úgy vélekednek, hogy nem kell a legújabb számítástechnikai eszközt használni, minden évben lecserélni újabb modellekre a készülékeket. Addig kell használni azokat, amíg javíthatóak és csak annyit kell vásárolni, amennyire valóban szükségünk van.

Leginkább az 1990-es évektől, a világháló megjelenése után kezdték aktivizálni magukat, a komputerfília, a digitalizáció és az online tranzakciók kikényszerített hatásaitól tartva. Az új ludditák csoportja, ha lehet, akkor még inkább szerteágazó, mint pár száz éves elődjeiké. Az extrémebb megoldásokat követelők csoportjai viszont továbbra is léteznek. Ezek az anarchista társulások nem vetik el az olyan terrorista cselekményeket sem, mint az emberrablás vagy a robbantás. A kétezres években több ökoterrorista szervezet jött létre, amelyek a nanotechnológiával kapcsolatos kutatások leállítását követelték. 2011-ben a mexikói egyetem nanotechnológiai részlegének vezetőjét támadták meg a magukat technológiai primitivistaként meghatározók, míg 2012-ben az olasz Il Silvestre csoport a zürichi IBM központba hatolt be, foglyul ejtve három embert. Más szervezetek a vezetéknélküli mobiltechnológiák vagy éppen az elektromágneses mezők káros hatásaira akarják felhívni a figyelmet radikális akcióikkal. Gyakoriak lettek a szilikon-völgyi tüntetések is: a Counterforce anti-tech csoport a Google befektetőit célozta meg, utakat zártak le és körbe tábláztak a vezetők otthonait. Ellentétben a régi ludditákkal, az új géprombolók a legújabb találmányokat célozták meg: drónokat, okosórákat, kamerával felszerelt kütyüket vagy éppen specifikusan a Google Glass terméket. Ugyanakkor találkozhatunk olyanokkal is, akik a békés megoldásokat választják, mint az elvonulást. A New York-i Murrow középiskola tanulóinak egy része a Covid-19 alatt érezte úgy, hogy teljes digitális kiégésben szenvednek. Ennek hatására hozták létre a Luddita klubot, amelynek keretében minimalizálni vagy teljesen megszüntetni próbálják a mobiltelefon használatot, a közösségi média jelenlétet. Ezek a fiatalok a technológia káros hatásait a közösségi médiában látják, ahol egy hamis életet épít fel mindenki. Továbbá úgy gondolják, hogy az eszközök gondolkodnak már az emberek helyett, amit hosszú távon teljesen elbutítja az emberiséget. Így inkább az online jelenlét helyett könyveket olvasnak és írnak, leszűkítették a kapcsolati hálójukat a számukra valóban érdekes emberekre.

Igaza van-e a ludditáknak?

A változások nem vezettek tömeges munkanélküliséghez, emberek nem vesztették el az egzisztenciájukat. Ha csak az elmúlt 30 év számait nézzük, akkor láthatjuk, hogy 1 milliárd fővel nőtt a foglalkoztatottak száma. Az új technológiák nem vették el az emberek munkáját, hanem komplexebb foglalkozási formákat hoztak létre, amelyek nagyobb produktivitással járnak és jobban is fizetnek. A termelési folyamatok fáradtságos monotonitása helyett a gépek felügyelete és szervizelése került előtérbe. Az ATM gépek nem szüntették meg a banki alkalmazottak munkáját, helyette ügyfélközpontúvá vált az ügyintézés. A számítások egyszerűbbé visszakereshetővé váltak egy Excel táblázat segítségével. A vonalkódok megkönnyítették a vásárlás folyamatát. Vannak, akik 2020-ra a gazdasági rendszer összeomlását vizionalizálták, a szegények és gazdagok közötti globális háborút, illetve a túlzott kitermelésből és fogyasztásból származó ökológiai katasztrófát. Egyelőre egyik jóslat sem vált be, de tagadhatatlan, hogy az emberiség egyre nehezebb problémákkal küzd. Az a történelmi párhuzam viszont megállja a helyét, hogy a munkások bérei és ellátásai az első száz évben nem növekedtek jelentősen – főleg, ha a tulajdonosi vagyonnal hasonlítjuk össze. Ez a tendencia ma is megállja a helyét. Az indusztrializmust nem sikerült megállítani és azóta már meg is haladtuk azt a kortárs információs társadalom működésével. Ma már, ha nem használjuk az eszközeinket, az egyet jelent a társadalomból való kivonulással. Nem csak közösségi életünkben, hanem a körülöttünk lévő világ történéseivel kapcsolatban, a tanulással, a munka világával kapcsolatban is. A termelőeszközök birtoklása helyett most az adatok menedzselését kell visszaadni az embereknek, civil szervezeteknek, közintézményeknek. Nincsen egységes luddita álláspont arról, hogy mit is kellene csinálni, mi lenne a helyes. Annyit tudnak, hogy a digitális kapitalizmus okozta károkkal szembe kell szállni az élet minden területén. Talán nem is a cselekvés a hangsúlyos az egykori géprombolók tevékenységében, hanem az félelmek, amely azok mögött áll. Ezen félelmek alapozták meg a későbbi jogi és akár etikai keretrendszert is, amely szabályozza életünket.